A Királyerdő és a Réz-hegység öleléséből kilépő Sebes-Körös két partján, az Erdélybe vezető út mentén fekvő Várad neve egy erődítés meglétét sugallja a település létrejöttekor. Ez a 11. század második felére tehető, és a hagyomány szerint Szent László király személyéhez köthető, aki „a Körös mellett vadászgatván egy helyre akadt, ahol angyali intésre eltökélte, hogy monostort alapít Szűz Mária tiszteletére és ezt a helyet Váradnak nevezte el”. A településnek akkor nőtt meg a jelentősége, amikor I. László 1092 körül a bihari püspökség székhelyét a kunok által elpusztított Biharról Váradra tette át. A király temetkezőhelyéül is szolgáló székesegyház és a püspöki palota védelmére valószínűleg már a kezdetekkor számoltak egy föld-fa szerkezetű vár felépítésével – vagy egy már meglévő felhasználásával – a Pece (Hévjó) patak és a Sebes-Körös által közrefogott területen. A tatárjárás váradi eseményeit megélő és részletesen leíró Rogerius kanonok szerint a sáncokkal és fából ácsolt tornyokkal megerősített és a gyengébb oldalon újonnan erődített vár látványától a tatárok eleinte visszavonultak, majd visszatérve ostromgépeikkel bevették a részben talán már akkor kőből felépített falakat, és elpusztították a benne levő épületeket.
Az újjáépítési munkák során kétségtelenül már a 13. század második felében új várfalakat emelhettek, majd a 14. században folytatódott a püspökvár kiépítése, melynek eredményeképpen kialakult egy hozzávetőleg 3 hektár alapterületen fekvő, szabálytalan kör alakú, két, egymástól átlag 9-13 m távolságra, koncentrikusan futó fallal rendelkező erődítés. A mészkőből és homokkőből épült várfalak átlag 1,3 m szélesek voltak. A déli oldalon a védrendszerbe ékelődött a püspöki palota L alaprajzú együttese, ettől északkeletre egyelőre két bástyát lehetett azonosítani. 1598-ban még állt egy olyan torony is a nyugati oldalon, melyről a hagyomány azt tartotta, hogy kápolnájában Szent László imádkozott. Viszonylag kevés okleveles adattal rendelkezünk a középkori püspökvárról: az 1375 körüi káptalani statútumokban a várárokról és az északi várkapuról esik szó, 1456-ban említik először a várnagyot, 1497-ben az udvarbírót. Tudunk továbbá Filipecz János, valamint Martinuzzi Fráter György püspök építkezéseiről, utóbbi a nyugati oldalt erősíttette meg. Az 1474 telén a befagyott Dunán átkelt török seregek sikertelenül ostromolták a várat. A püspökség megszűnése után, az Erdélyi Fejedelemség korában végvárrá lett Várad új szerepkört kapott, és a teljesen megváltozott hadtechnikai viszonyok egy korszerűbb védrendszer kiépítését kényszerítették ki. Giulio Cesare Baldigara tervezhette azt a többé-kevésbé szabályos ötszögű alaprajzú, újolasz bástyás erődöt, mely a püspökvárat körülvéve, 1569 és 1619 között épült ki, s amelynek a képét hűen adják vissza Georg Houfnagel és Cesare Porta egykorú rajzai. 1598-ban kiállta egy jelentős haderejű török ostrom próbáját, azonban 1660-ban, a kis létszámú és nem kellőképpen felfegyverzett védők már nem bírtak az oszmán túlerővel és kapituláltak. A várat a Heissler Dónát tábornok által vezetett osztrák hadsereg 1692-ben foglalta vissza.
A nagyváradi vár az egyik legreprezentatívabb erdélyi katonai és egyházi építészeti együttes. A vár és épületei olyan titkokat rejtenek, amelyek megismeréséhez, habár bőven rendelkezünk írott forrásokkal, egy átfogó, több évtizeden át zajló régészeti kutatásra lenne szükség. A vár egyik legnagyobb nevezetessége a Szent László által alapított székesegyház, illetve az a tény, hogy ide temették Luxemburgi Zsigmond (1382–1437) német-római császárt. Mivel a vár építése a kora Árpád-kortól a jelenkorig tartott, az eddigi régészeti kutatások eredményei újabb és újabb adatokkal egészítik ki ismereteinket.
Ma is tartanak azok a feltárások, amelyeket szakemberek és laikusok (Habsburg-katonák) kezdtek el a 19. században. Az első megfigyeléseket Rómer Flóris készítette, ezeket Balogh Jolán tette közzé 1982-ben. Emődi János több száz kőfaragványról és leletről készített átfogó feljegyzéseket. A kilencvenes évek eleje számít a szakszerű kutatás kezdetének, Adrian Andrei Rusu, Emődi Tamás, Radu Lupescu és sokan mások végeznek feltárásokat a várban, eredményeiket 2002-ben publikálták a nagyváradi vár régészeti monográfiájának első kötetében. A kutatások fényt derítettek arra a kora Árpád-kori föld-fa erődítményre, amely a 11. századdal kezdődően létezett a későbbi vár helyén. A régészek egy lakóházat is azonosítottak, melyből egy II. Géza (1141–1162) és egy III. András (1290–1301) kori érem került elő, alátámasztva azt a kijelentést, miszerint az erőd a 12–13. században már biztos létezett és használták is.
A későbbiekben feltételezhetően egy lakótornyot is építettek, amelyet a 14. századig használtak. Helyét egy gótikus palota vehette át, ezt egy újabb, bővített reneszánsz püspöki palota vált. Egy 1589–1599-re keltezett leltár arról beszél, hogy a palotának két szinten színes, különböző formájú festett ablakai is voltak. Mind az írott források, mind a régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a 17. században a püspöki palota pompáját tovább növeli Bethlen Gábor fejedelem.
