A kassai járásban, a várostól huszonhét kilométerre, a Bódva folyó jobb partján, szűk völgyben, erdőktől körülvéve fekszik Debrőd. A falu a Szent János forrás – Szentjánoska – mellett és a patak mentén helyezkedik el.

A település a jászóvári premontrei prépostsághoz tartozott a középkor folyamán, s ennek megfelelően a prépostság 1255-ös újraalapítási oklevele említi először írásban (Debregy) a községet, amelyet ezzel az okirattal ajándékozott oda földbirtokként IV. Béla. A falu 1848-ig a prépostság tulajdonában állt, de ezek a századok nem jelentettek állandó nyugalmat. Míg a 15. század első harmadában tizenöt portát számláltak a faluban, a török pusztítások és a Rákóczi-szabadságharc alatt dúló pestisjárvány miatt megfogyatkozott községből a 18. századra csupán öt jobbágy és egy zsellér háztartása maradt az összeírások szerint. Egyes források szerint a község pótlására Szeged környékéről telepítettek ide lakosokat, míg Györffy György „Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza” című munkájában arról ír, hogy a helyiek székelyeknek vallották magukat. Sokan ezzel magyarázzák az intenzív Szent László-kultuszt is, amelyet így mintegy importáltak, magukkal hoztak az idetelepített, ideköltöző székelyek.

A 18. század első felében katolikus iskola nyílt a faluban, s a családok száma folyamatos növekedésnek indult. A kezdeti fellendülés ellenére a 20. század során további csapások érték a községet: többen odavesztek az első világháborúban, az 1944. évi áldozócsütörtökön villám csapott a Szent Péter és Pál plébániatemplomba, és négyen meghaltak, tízen megsebesültek. A második világháborúból sokan nem tértek haza, majd a település véglegesen Csehszlovákia része lett, az iskolát bezárták. Családokat telepítettek át Magyarországra a lakosságcsere keretében, míg másokat kényszermunkára ítéltek. A számos csapásból való felállás szimbóluma a Szent László-kultusz megmaradása is.