Legenda
A helyi Szent László-legenda szerint a lovagkirály az ellenség üldözése közben a debrődi erdőben találta magát seregével. Az emberei élelem nélkül maradtak, így a király csendes imába kezdett: „Én uram-teremtőm, amiképpen régen Izrael népét a pusztában mennyei kenyérrel megelégítetted, akképpen a szegény keresztény népet se engedd éhen meghalni!” Imája szavára megszelídült vadak jöttek elő az erdőből, szarvasok és őzek vonultak eléjük. A sereget hamarosan a szomjúság kínozta, mire Szent László újból Istenhez fordult, aki meghallgatta kérését, és a király lovának patkója nyomán bőséges forrást fakasztott, amely sosem fogy el, és ki sem szárad. A leírások arról is megemlékeznek, hogy sokáig látni lehetett a forrás fenekén a patkó nyomát is, hisz László lova is legendás.
A legkorábban írásban talán Daniel Speer barokk zenész 1683-ban megjelent munkája, a Magyar Simplicissimus – eredeti címén Ungarischer oder Dacianischer Simplicissimus – hozta összefüggésbe Szent Lászlóval a Jászó melletti Debrőd forrását: „Szent László királyról Magyar- és Erdélyországban igen sok csodás cselekedetet tudnak. Így Jászón mutogatnak egy forrást, amelyet magas, sziklás hegyen fakasztott, amikor egy ízben seregével oda felszorították és vízhiányban szenvedtek. Ezt magam is láttam egy búcsú alkalmával, mert évente Szent László napján szokás idezarándokolni. Úgy mondják ezt a vizet Istentől könyörögte ki, mégpedig a következő módon. Lóháton ülve buzgón imádkozott, amikor a ló vele hirtelen a sziklának ugrott, s ettől mindjárt kibuggyant a víz és mind a mai napig megmaradt a szentséges forrás.” Gyárfás István 1870-ben a következőképpen – a népi vallásosságra jellemző történetet mintegy a realitás talajára terelve – emlékezett meg a királyszent tiszteletének hagyományáról: „Úgy látszik, hogy a menekülő kún hadak, melyen jöttek, vissza is azon útat követték, s a Tiszán átkelve Abauj megye erdőségei közé menekültek, de ha a hagyománynak hinni lehet, az üldöző magyarok őket ide is követték. A mai Jászó-Döbröd határában most is megvan a Szent László kútja, melynek forrása, ha nem is a király fohászára s ennek lova patkója helyén bugyant fel, de hihetően a nagy király gondossága által lett az erdős hegyek között felltalálva.” Lengyel Dénes a „Régi magyar mondák” (1972) című kötetében is megörökíti a legendát: „Mikor Jászó–Debrőd község mellett vonulta sereg, ott meg epesztő szomjúság kínozta a katonákat. Akkora volta szomjúságuk, hogy a kínjukban kiáltozni kezdtek. Ezt a kiáltozást meghallja a tatárok vezére is, és kérdi nagy gúnyosan László királytól: – Hallod-e király, ugyan miért bőgnek ennyire a katonáid? – Mert veled akarnak megütközni – felelte Szent László király. De mielőtt ütközetre került volna sor, a szent király Istenhez fohászkodott, hogy elepedt katonáit felüdíthesse. Isten most is meghallgatta a könyörgését: íme, Szent László lova patkójának nyomán víz buggyant ki, bőséges forrásfakadt.” Ezután 1995-ben egy helyi asszony, Beniczky Bálintné így mondta el a mondát: „Aztán akkor ugye a nagy erdősígekbe nem vót nekik mit enniük. Akkor osztán sikerült nekik…úgy hallottam…akkor annyi vad gyött ki az erdőbül, hogy lőni se kellett nekik, úgy fogdoshatták meg a vadakot. Úgy hogy akkor…szóval már meggyőzte őket Szent László fohászkodott a jó Istenhez, hogy hát könyörüljön rajta, mert elvész a serege. És akkor úgy gyöttek ki a vadak az erdőbül, hogy még ha nem lőtték is, úgy is meg tudták fogni. És akkor már ugye sütöttík, főztík, ahogy tudták megcsinálták.” Míg a vízfakasztás nem jelenik meg a középkori legendában, a sereg élelemhez juttatása második csodatételként szerepel: „Ezután besenyő zsiványok törtek be Magyarországra, és férfiakat, nőket hurcoltak onnan rabságba. Seregével üldözvén őket a király nagy pusztaságba jutott, s nem volt mit enniük. S míg a sereget az éhség kísértette, ő eltávolodott tőlük, imádkozva földre borult, és Isten irgalmáért könyörgött, hogy aki egykoron Izrael fiait mannaesővel táplálta, ne engedje a keresztény népet éhségtől, koplalástól elpusztulni. Mikor pedig imájából felkelve visszaindult, íme szarvas- és marhanyáj ballagott vele szemben, s vadságát levetkezve, a királlyal együtt vonult a sereg közepébe. Szedett tehát ki-ki az állatokból annyit, amennyire szüksége volt, dicsérve és dicsőítve szentségében Istent, aki így megkönyörült rajtuk.”
A forrásfakasztás motívuma jól ismert bibliai elem, megtaláljuk Mózes történetében is (2Móz 17,6), s a zsoltáros is megemlékezik róla (Zsolt 78,19–20).
Maga a vízfakasztás nem jelenik meg a 11–12. század fordulóján keletkezett Szent László-legendában, legkorábban – nem Debrőddel kapcsolatosan – Temesvári Pelbárt egyik 15. századi prédikációjában olvashatunk róla Erdély kapcsán: „Ugyanott láthatók sziklából csodásan fakasztott források is, Szent László imájára, amikor seregét kellett felüdítenie.” Ezután az Érdy-kódex (1526) névtelen szerzője jegyzi fel: „(Erdélyben) nagy szép kútfejek vannak kifolyván, kiket kért szent királ Úristentől az népnek szikségökre. Kik körül megláttatnak szent királnak lába nyomai, csucsának (lándzsájának) és sisakjának helye, kik mind belenyésztek (belenyomódtak) az erős kősziklában.”
A szerzők által említett debrődi forrás a mai napig látható. A hozzá kapcsolódó tiszteletet jelzi, hogy mellette épült fel 1500 körül a templom, amelyből mára már csak romok maradtak ránk. A hagyomány szerint Bátkay/Báthory Domokos, a jászóvári prépost építtette, aki Mátyás király idejében került a faluba. A török pusztítások után, a 19. században már csak egy méter magasságig kinyúló mészkövek, az alapfalak jelezték az egykori templom kiterjedését. A kutatások arra mutattak rá, hogy a Bátkay-féle építkezéseket már megelőzhette egy templom, tehát a területhez évszázados hagyományok révén kapcsolódhatott már ekkor is Szent László kultusza, bár arról nincs forrásunk, hogy az ő tiszteletére szentelték-e a korai templomot. Az épület alaprajzának vizsgálatakor szokatlan módon nem a déli, hanem az északi oldalon rajzolódott ki egy kapu nyoma, ami alapján feltételezhető, hogy kolostor kapcsolódott a középkor során a templomhoz, de egyelőre ennek nyomaira nem bukkantak a régészek. A középkori templomról történetileg többet nem tudunk, források nem állnak rendelkezésünkre.
Az alaprajz viszonylag jelentős méretű egyhajós templomot mutat, sokszögzáródású szentéllyel, amelynek szélessége szinte megegyezik méretében a hajóval. A nyugati oldalról – amennyiben jelentőséget tulajdonítunk a megerősítettnek tűnő alapozásnak – előcsarnok és felette torony kapcsolódhatott a hajóhoz.
A forráshoz kapcsolódó legendák nem korlátozódnak a középkorra. Az 1721-es vizsgálat alkalmával egy helyi tanú azt állította, hogy a forrás mellett álló kápolnában – amelyet a templom romjai közé emeltek – „századok óta” teljes búcsú nyerhető, tehát a megbocsátott bűnökért járó büntetést teljes egészében elengedték, ha valaki ide zarándokolt, itt vezekelt. A 19. századra már romos volt a kápolna a vizitátor 1814-es jelentése szerint, de továbbra is ide jártak az emberek a 20. század elejéig; változó intenzitással ugyan, de gyakran látogatott hely volt. 1952. szeptember 8-án két Szepsiből való asszony is a forráshoz indult, amikor egy hatalmas felhőn megjelent előttük Szűz Mária, ölében a gyermek Jézussal. Két hét múlva, szeptember 25-én „az egész erdő aranysárga fényben úszott, a nap elvesztette vakító ragyogását, és a szentostyához hasonló fehérségben tűnt fel. Az erdő északi részén irtózatos vörösség hömpölygött. Körös-körül rózsák hullottak a határra”, s a csoda többször is megismétlődött, aminek hatására a búcsújárás újra megindult. 1959-ben azonban a csehszlovák hatóság betiltotta, a kápolnát felgyújtották és lerombolták. Ugyan a hely látogatottsága alább hagyott, továbbra is jártak ide imádkozni emberek, sőt kápolna szinte mindig állt a középkori templom romjai között, még ha szerény kivitelű is. A falu megőrizte katolikus hitét, és többévnyi előkészítő munka után – Frankovics László, debrődi plébános és Papp Anna polgármester vezetésével – kísérletet tettek a búcsújárások újraindítására. Ennek keretén belül a Szent László-templom újjáépítése is felmerült, így először is a középkori templom alapjait erősítették meg 2006-ban Szabó Fecsu Károly vezetésével és Szántai Lajos történész közreműködésével.
Az építkezéseket befolyásolta, hogy a Szlovák Paradicsom Nemzeti Park mellett fekvő, védett területről van szó, így a környezetvédelmi hivatal csak természetes anyagokat engedett felhasználni. Tamás Gábor építész ennek szellemében tervezte meg a növénytemplomot, s meghagyta a benne növekvő fákat is. A vörösfenyőből készült építmény egy egyhajós, nyugati tornyos templomtípus elképzelt elrendezését mutatja. Tornyának tetején Cselényi Árpád, tornaljai képzőművész, míg a szentély felett Kiss László, encsi képzőművész által faragott kereszt látható. Az épület köré helyben honos fákat ültettek és a falait helyben honos növényekkel futtatták be. A középkori templom alapjain emelkedő új templomot 2007. szeptember 15-én, Fájdalmas Boldogasszony napján szentelték fel Szent László tiszteletére. Az épület természetesen, organikusan „nő ki” környezetéből, harmonikusan illeszkedik a tájba, szerves egységet alkot vele: egyszerre idézi meg a templom (feltételezett) valamikori tömegét és jelzi azt is, hogy bár a templom az enyészeté lett, élteti a hagyomány és az emlékezet a szent kultuszát.
A debrődiek és zarándokaik saját vallásos népéneket is szereztek a „Minden alkotmányok az urat áldjátok” (Benedicte omnia opera domint domino) kezdetű zsoltár dallamára: „Zengd Zengd, Debrőd hű népe, Szent László szentségét. / Kiben áldja lelkünk Isten szent fölségét. / Áldjuk a nagy királyt! Ki bár tőlünk megvált. / De az égből néz le reánk, ha hozzá kiáilt a szánk. / A szirt forrásokat önt ki italára, / Erdő szarvasokat küld népe számára! / Nem hagyta el az ég, mert élő reménység / Volt Szent László szívében: s mint benne, úgy népében. / Dicső fejedelmünk, ki ily nagy csodákkkal / Ragyogsz, add, hogy szívünk égjen oly szikrákkal, / Melyek gerjesszenek s hozzád vezessenek, / Mennyei koronára, az örök boldogságra.”