Kerlés a Mezőség északi térségében, a Sajó mentén található erdélyi település. Erdély történetének egy kora Árpád-kori dicsőséges eseménye fűződik hozzá, ami országos jelentőségű kultusszal ruházta fel az amúgy idillikus környezetben elbújt kis falut. Hivatalos iratokban viszonylag későn, alig 1296-ban említik először. Doboka vármegyei királyi birtok volt, amelyet a király nevében László erdélyi vajda hajlandó lett volna átengedni az erdélyi káptalannak, cserébe más birtokért. Az 1332-i pápai tizedjegyzék szerint egyházszervezeti szempontból a dobokai főesperességhez tartozott, papja, Albert mindössze 2 garast fizetett be, ami arra utal, hogy igen szerény település lehetett. A 14. században továbbra is királyi birtok maradt, a bálványosi váruradalom részét képezte, annak sorsában osztozott. Innen származott az a Wosk, aki 1345-ben Bálványosvár várnagya volt (Wosk de Kyrleys). A 15. században a Losonci család szerezte meg, majd gyakran váltogatta tulajdonosait. A 17. században a Kemény család birtokolta huzamosabb ideig. A 17. század végétől a 20. század elejéig a gróf Bethlen család tulajdonát képezte. A település gyöngyszemének egy roppant elegáns klasszicista kastély tekinthető, amelyet gróf Bethlen Lajos építtetett az 1800-as évek legelején. Belső díszítésének egyik meghatározó eleme a nagyterem azon falképe volt, amely a kun vitézt leszúró Szent Lászlót ábrázolta. A falkép egyértelműen tanúskodik a szent király helyi kultuszáról, amit minden bizonnyal a mecénás Bethlen Lajos honosított meg újra. Mindez egy olyan korszakban történt, amikor a születőben levő magyar nemzeti öntudat történelmi hősökre épített, ebben pedig Szent László alakja és a hozzá kapcsolódó több évszázados kultusz fontos szerepet játszott. Nem véletlen, hogy a kerlési csata történetét most énekelte meg Vörösmarty Mihály Cserhalom című költeményében, aminek következtében az esemény cserhalmi ütközetként vonult be a nemzeti tudatba. E költeménnyel szinte párhuzamosan festette meg Kisfaludy Károly a cserhalmi ütközet egyik jelenetét, amely a magyar történelmi festészet egyik legkorábbi példája. A csata országos és helyi kultusza tehát párhuzamosan haladt, és tovább erősítette Szent László vallási és nemzetépítő kultuszát.
A kerlési csatáról nincs korabeli hiteles leírásunk. Mindazt, amit róla tudunk, többnyire a 14. századi krónikairodalomból ismerjük, amikor a történelmi tényeket már átszőtték a Szent Lászó erős kultuszából fakadó legendás elemek. A csatára vonatkozó legkorábbi forrás az 1200 körül rögzített Szent László-legenda lehetett volna, amely különben számos történelmi tényt tartalmaz, ez azonban nem csak a lányszabadításról, de még a kerlési csatáról sem tesz említést. A besenyők fosztogatását és vereségét először Kézai Simon írta le krónikájában: „Géza után pedig László uralkodott harminc esztendeig és három hónapig. Váradon nyugszik. Az ő idejében azon az erdélyi hegyen, melyet Kerlésnek hívnak, a besenyőket, a magyarok ádáz ellenségét utolérték, amint Magyarország kifosztása után hazamenekültek. László király meg a magyarok úgy szétverték őket, hogy állítólag egy árva lélek sem maradt közülük életben.” A későbbi hagyománnyal ellentétben, itt még helyesen a besenyők szerepelnek mint az ország fosztogatói. Kézai krónikájában a győzelem jelentős fegyvertényként van elmesélve, hiányoznak belőle a legendás elemek. Az azonban mindenképpen figyelemre méltó, hogy a krónikás Szent Lászlót helyezte az esemény középpontjába, olyannyira, hogy nem is Salamon uralkodása kapcsán mesélte el az eseményt, sőt, Lászlóval összefüggésben ez az egyedüli esemény, amit említésre méltónak tartott. A valóságban a besenyő támadásra Salamon király uralkodása alatt került sor, a király mellett pedig Géza herceg is jelentős szerepet vállalt a pogányok legyőzésében. László, aki a hadjárat pillanatában még csak herceg volt, valójában sokkal mellékesebb szerepet játszott. Noha legendamotívumokkal nem fűszerezte előadását, Kézai volt az első, aki a kerlési csatát szétválaszthatatlan összefüggésbe hozta Szent Lászlóval.
A 14. században a kerlési csata története már egy meglepően részletgazdag történetté terebélyesedett, amelyben helyet kapott a pogány lányrablás legendás eleme is. A csata részleteire vonatkozóan nincs kizárva, hogy 14. századi krónikásaink egy olyan szöveget használtak, amely részletesebben ismertette az eseményeket, mint Kézai. A szöveg sajátossága, hogy benne tévesen a kunok jelennek meg ellenségként a besenyők helyett, de helyesen, Salamon uralkodása korába helyezi az eseményt. A kunokra történő hivatkozás arra utalhat, hogy ez a részletesebb beszámoló jóval az esemény után íródott, amikor már a kunok jelentették a keleti veszélyt. Hasonlóképpen téves benne a váradi püspökségre való utalás is, mivel 1068-ban még létezett a bihari püspökség. Talán a 13. században keletkezett szövegről van szó. Ami a kun vitéz üldözésére és a lány kiszabadítására vonatkozó részt illeti, ez minden bizonnyal szintén egy 13. századi, 14. század eleji interpoláció.
Ilyen előzmények után foglalták kerek egységbe a kerlési csata történetét a 14. századi krónikásaink, többek között egy budai ferences szerzetes I. Károly uralkodása korában, később pedig Kálti Márk a 14. század közepén. A két szöveg lényegében megegyezik, az eltérések minimálisak. A korábbi szövegben nem történik konkrét utalás Kerlésre, illetve külön ki van emelve, hogy a váradi püspök lánya nem más, mint László öccsének, Kálmánnak a lánya. Ezzel szemben Kálti Márk egyértelműen kétségbe vonta, hogy a váradi püspök lányáról lett volna szó: „De az a leány nem a püspök leánya volt”. E kisebb eltéréseken túlmenően a Képes Krónikában szerepel a legrészletesebben a teljes történet.
Az események menetét a következőképpen lehet összefoglalni. A besenyők, nem első alkalommal, kelet, talán Moldva felől támadták meg az országot, kimondottan fosztogatási szándékkal. Vezetőjük, Osul (Ozul), egy nagyobb besenyő fejedelem, Gyula szolgálatában állt (qui fuit serviens Gywle). Kezdetben Erdély északi részében fosztogattak, majd átkeltek a Meszes-kapun és a Nyírség vidékén portyáztak egészen Bihar városáig, amely akkoriban a vármegye és a püspökség központja volt. Ha van valami valóságalapja a püspöki lány szöktetésének, akkor a lány most kerülhetett a besenyők fogságába, amikor kifosztották Bihart. Mivel a bihari püspökség központját Szent László később Váradra költöztette, krónikásaink a lány eredetét is frissítették, úgy, ahogy a besenyőkből is később kunok lettek. Bihar után a besenyők a Lápos és Szamos vidékére vonultak át, és arra készültek, hogy elhagyják az országot, valószínűleg a Radnai-hágónál. Időközben Salamon király, Géza és László herceg társaságában, a magyar katonákkal szintén a Meszes-kapunál jött át Erdélybe és Doboka városában rendezte sorait. Noha a krónikákban Bihart és Dobokát városnak nevezik, a 11. században ezek lényegében várak voltak, királyi vármegyeközpontok. Dobokán töltöttek néhány napot, majd amikor Salamon egyik kéme, az újvári Fancsika/Fanciska jelentette a besenyő sereg pontos helyét, a közeledők elé vonultak. Osul alig itt szembesült a magyar sereg túlerejével, és nem vállalta a nyílt csatát. A besenyők egy jól védhető, közelben fekvő hegyre húzódtak vissza, abban reménykedve, hogy a terepadottságokat kihasználva felőrlik a magyar sereget. Kézai és a 14. századi krónikások egy része szerint ezt a hegyet Kerlésnek (Kyrioleis, Kyrieleys, Kerieleis, Kereleys) nevezték. A magyar sereg tehát nem itt érte utol a menekülő besenyőket, hanem a besenyők itt rendezkedtek be védelemre és várták a támadást. A magyarok a hegy lábánál gyülekeztek, ahonnan a lejjebb merészkedő besenyő íjászok igyekeztek visszaszorítani őket, és minél nagyobb kárt tenni a hadseregben. A magyar sereg egy része azonban rárontott az íjászokra, akik kétségbeesetten menekülni kezdtek vissza a hegy magasabb pontjára. E siker láttán Salamon a sereg nagyobbik részével is bekapcsolódott a támadásba, és nem vették figyelembe, hogy ez a hegy meredekebb oldala volt. Géza és László a lankásabb oldalt választották, azaz a magyar sereg lényegében két irányból támadta meg a besenyőket. A csata során László ugyan megsebesült, a besenyők felett azonban nagy diadalt arattak. „Kardcsapásokkal hasogatták a frissen beretvált kun fejeket, akár az éretlen tököt.” A 14. századi krónikákban a csata leírását Szent László lovagi tettének bemutatása, a kun vitéz legyőzése követi, amely érezhetően különálló történet, és utólagos beillesztésnek tűnik.