Falkep

A terület erdőispánságként tűnik fel a forrásokban mivel 1198-ban szerepel első alakalommal egy oklevélben. Torna az ország legkisebb vármegyéje a XIII. században jön létre, majd 1881–ben Abaújjal vonták össze. A területen a XII. század végéig érckitermeléssel és vaskohászattal is foglalkoztak. Szentandrás település első említésével 1283-ban találkozunk. A korábban királyi birokok eladományozására IV. Béla uralkodása idején került sor. 1243-ban az Ákos nemzetségből származó Detre és Fülöp (a Bebek család ősei) jelentős gömöri és tornai birtokokat kapott a királytól. Berzéte, Pelsőc és Csetnek mellett ott találjuk Szentandrást is. Egy 1388-ban kelt oklevél szerint a településen lakott a Bebekek egyik tiszttartója. A család 1410-ben szerezte meg a szádvári várat. Ekkor az itt kialakított uradalomhoz csatolták Szentandrást is. Ebben az időszakban 20 adózó portát említenek a településen. A XVI. századi közepére, török előretörés miatt a település lassan elnéptelenedett. A XVII. században csupán néhány család lakja. A szádvári uradalom a század végén az Esterházy család kezére kerül, így a XVIII. század elején ők kezdik meg felvidéki szlovák telepesekkel benépesíteni.

Különleges alaprajzi elrendezésű, ikerszentélyes temploma a XIII. században már állhatott. Szerepel az 1333-34-es pápai tizedjegyzékben. Egy 1397-es adat említi plébániáját, 1493-ban pedig Putnoki Györgyné tesz adományt sekrestyéjének felépítésére. Az 1570-es évekre a török offenzíva miatt az elnéptelenedő település temploma is romlásnak indult. 1713-ban még a templom elhagyott. Az 1731-es kánoni látogatás során, még nem fedte tető, de a diadalív alatt „…szentek gyönyörűséges képei láthatók.” Újjáépítését 1740-ben kezdték meg. 1910-ben újra renoválást végeztek, de az 1970-es évekre rendkívül rossz műszaki állapotba került. Teljekörű műemléki helyreállítását 1971-ben Valter Ilona régészeti kutatásaival indította el az Országos Műemléki Felügyelőség. Két jelentős középkori építési fázist határozott meg a feltárás. Első periódusban a mai szentély épült fel, ami az Árpád-kori ikerszentélyeket és a kisméretű hajót foglalta magába. Új hajóval történő bővítésére minden bizonnyal a XIV. század közepén került sor, amikor a Bebek család tagjai jelentős országos méltóságokat töltöttek be.

Falképei a régészeti falkutatás során kerültek felszínre, feltárásukat Illés János és Szentesi Róza végezték el. Korai falképeiből az ikerszentélyeket elválasztó pilléren ábrázolt Szent István, felette az Utolsó ítélet töredéke és az ülőfülkében egy püspökszent ábrázolása maradt fenn. Gótikus kifestése is komolyan károsodott, de ebből sokkal nagyobb összefüggő, értelmezhető részletek maradtak ránk. Diadalívének bélletének íves felületét hat mondatszalagot tartó prófétát ábrázolása tölti ki. Középütt díszesebb kerettel övezett Agnus Dei választja el a három-három próféta mellképét. Íves felületét cosmata díszes keret választja el a béllet függőleges szakaszától, ahol két közel életnagyságú királyszentet jelenített meg a festő, Kiemelkedő jelentőségüket azzal is hangsúlyozták, hogy dicsfényüket és koronáikat a még nedves vakolatba metszett erőteljes kontúrokkal tették plasztikussá. Déli oldalán az országalmát és jogart tartó idősebb király, Szent Istvánként azonosítható. Sajnos az északi pillére festett Szent László király alakja csak melltől felfelé maradt fenn. E frontális beállítású, liliomos koronát viselő a figura szűk, vörös zekét visel. Csak országalmát tartó bal keze maradt fenn, melyen bőszárú kesztyű visel. Válla felett hatalmas bárdja alapján azonosítható Szent László. Tudatos rongálás miatt arca megsemmisült a XVI-XVII. században. Diadalívének hajó felé eső oldalán a felső regiszterben alig azonosítható jelenetek maradtak fenn. Déli oldalán alul egy többalakos kompozíció kapott helyet. Bal oldalán koronás alak áll, aki talán Nagy Konstantinnal azonosíthatunk, középütt a Szent Keresztet bal kezével tartó Szent Ilona császárnő, jobbra pedig három nehezen azonosítható mellékszereplő zárja a kompozíciót. A két nagyobb figura díszes ruhát és sapkát visel, míg a harmadik fedetlen fővel szemére mutat. Északi oldalán alul egy kétalakos kompozíció található. Balra egy dicsfényes, félprofilban ábrázolt püspök áll, és egy nehezen felismerhető tárgyat nyújt át a középen trónoló, angyalok által pápai tiarával megkoronázott figurának. Tiarája és dicsfénye a királyszentekhez hasonló módon plasztikusan kiemelt. Feltehetően Szent Péter ábrázolásáról lehet szó, mivel e kép mellett az északi falon az apostolfejedelem halálát festették meg. E kopott, sérült képen egy a keresztre fejjel lefelé megfeszített figura azonosítható, Hajójának déli falán két kép maradt fenn. A jobb oldali egy Mettercia, míg a bal oldalon megfestett két alak feje elpusztul, attribútumaik nem ismerhető fel. Annyi azonban bizonyos, hogy viseletül előkelő. Bal oldalon talán férfi, míg a jobb oldalon egy hermelin béléses palástot viselő nőalak foglal helyet.

Természeti érték

A település közelében magasodik az Esztramos-hegy, mely a Szalonnai-karszt északi csücskét képezi. A felhagyott bányában korábban világosszürke színű kristályos mészkövet termeltek, de régebben vasércbányászat is folyt itt. Az eredetileg közel 380 méteres hegy magán viseli a bányászat, az emberi tájátalakítás pusztító nyomait.

A mészkőbányászat során kerültek elő a hegy legjelentősebb értékét adó barlangok. Jelentősebb képviselői a fokozottan védett Földvári Aladár-barlang és a kisebb tengerszint feletti magasságon elhelyezkedő Rákóczi-barlang. Az üregek különlegességét a változatos formaviláguk és a bennük található képződmények mennyisége és sokfélesége adja. Cseppkövek, borsókövek és tüske, valamint szabálytalan alakú heliktitek nagy tömegben fordulnak elő.

A barlangok kisebb-nagyobb üregei az évmilliók során megőrizték az ősidők állatvilágának csontmaradványait, ezek közül legnagyobb számban a gyökeres fogú pocok csontjai kerültek elő.

A meredek hegyoldalak sekély termőrétegén kialakult növényzet ritka fajok élőhelye. Értékes virágai a széleslevelű nőszőfű, a fehér és a piros madársisak, a madárfészekkosbor. A Magyarországon ritkaságnak számító jégkorszaki maradványnövények közül a korai fehér szegfű és a fürtös kőtörőfű érdemel kiemelt figyelmet.

A déli sziklafalakon gyakran találkozhatunk fürge és zöld gyíkokkal, néha pannon gyíkot is megfigyelhetünk.

A felhagyott bányaterület növényesedett, cserjés lejtőin fészkelőhelyet talál számos énekesmadár, a bozótosok csúcsain tövisszúró gébics vadászó példányait láthatjuk. Nevét tipikus „gébicses” viselkedésformájáról kapta, miszerint főleg rovarokból, gyíkokból, ritkábban kisemlősökből álló táplálékát kökény-, vadrózsa-, galagonyabokor hegyes ágvégeire, tüskéire szúrja. Fészkét utak, árkok, mezsgyék szélén lévő bokrosokba építi.