Falkép
A kisvárdai római katolikus templom elődjét a 11. század végén I. (Szent) László építette, ennek az alapjait azonban csak régészeti kutatás hozhatná a felszínre. A tatárjárás (1241) pusztításait ez az épület sem kerülhette el, annak helyreállítása után az épület valószínűsíthető átépítésére a 14. század 30–50-es éveiben kerülhetett sor.
Az egykori mezőváros középkori eredetű temploma a Salamon (ma: Salamonovo, Ukrajna) – Záhony közötti középkori révátkelőtől Kisvárdán át Kállóba vezető út mentén fekszik. Szentélyét és hajóját egyetlen, törés nélküli tetővel fedték le 1975-ben, osztrák műemléki palával. A hajó nyugati végéhez kapcsolódó, kiugró, sisak nélküli toronykőkeretes bejáratán az 1806-os évszám olvasható. A torony négyszintes (földszint + 3 emelet), kellemes arányú építmény, órapárkányos, legfelső emeletén a világtájak felé néző négy félköríves, zsaluval felszerelt ablakkal.
A nyolcszög három oldalával záródó, kőborítású támpillérekkel erősített, hosszú, gótikus szentélyt a déli oldalon három, a délkeleti falon egy csúcsíves, kőkeretes ablak világítja meg. Az ablaknyílások karéjos kialakítású, mérműves kőrácsai az 1970-ben befejezett műemléki helyreállításkor készültek, ugyanis a korábbi fényképek kőrácsok nélküli ablakokat mutatnak. A szentély, illetve a hajó északi oldalához csatlakozik a késő barokk sekrestye. A templomot délről és nyugatról övező téglakerítést a város első történetírója, Györgyényi Ignác plébános emeltette 1867 után.
A templom nyugati végében boltozott orgonakarzat emelkedik. A hajó csehsüveg-boltozattal fedett, északi falán látható a várból áthozott kora barokk oltár a Krucsay-címerrel. A templom érdekességei az emberfejes/mellképes konzolok, amelyek a késő gótikus és a 18. század elején elbontott kőbordás boltozathoz tartoztak. A következő személyeket ábrázolják: Szent Péter jellegzetes attribútumáról, a kulcsról is felismerhető, de egy szalagon a S. Petrus is olvasható. Keleti irányban, közvetlen szomszédságában az egyház másik védőszentjét, a szintén kopaszodó Szent Pált helyezték el: a majdnem gömb alakú markolatban végződő kard mellett, szintén szalagon a felirat (S. Paulus) is ezt erősíti. A szentély keleti oldalán elhelyezkedő három figurális konzol nem visel feliratot, így meghatározásuk nem kis nehézségbe ütközik. A két védőszent utáni harmadik portré egy koronát és rövid, nyírt szakállt viselő, göndör hajú férfi feje, aki redőzött köpenyt visel. A negyedik konzolról kövér, elálló fülű, sima arcú férfi tekint ránk, haja jobboldalt előre fésült, szintén redőzött köpenyt visel. Nyakát mintha gallér takarná. Szomszédja, az ötödik konzol nagy elálló fülekkel, nagy bajusszal és szakállal, redőzött köpenyben ábrázolt férfimellkép. Az utolsó konzol közvetlenül a barokk pillérbe ágyazódik. Az ábrázolás alatti feliratos szalagon: Ego Allexandri sum, ez azonban nem világít rá az ábrázolt személy kilétére. A férfi hosszúkás arcát vaskos bajusz, két oldalra fésült dús szakáll borítja. Felsőtestét vagy páncéling, vagy vízszintesen fodrozott, függőleges redőkre rendezett palást fedi. Az ábrázolás az értő szemet a középkori Szent László-reliktumok legismertebbjére, a Szent László-hermára emlékezteti. .
A hajó boltozatait, valamint oldalfalait többszörösen felújított késő barokk, illetve 19. századi kifestés borítja, a szentély keleti falán Szent László vizet fakaszt című színes freskóval. A szentélynégyezet és szentélyfej boltozatait is ugyanez a kifestés fedi. Azonban az oldalfalak egységesen fehérre meszeltek.
Legenda
A történelmi forrásokban megőrződött annak az emléke, hogy 1085-ben Kutesk besenyő („kun”) vezér sereggel tört be a Felső-Tisza vidékére, ám Szent László király legyőzte őket, és a győztes csata színhelyén hálából templomot emelt. A hagyomány szerint a kisvárdai templom e diadalmas ütközet emléke. A következő századokban valószínűleg e szabolcsi, nyírségi tájakon is kiterjedt helyi Szent László-mondakör alakult ki, ugyanis a vidék későbbi népi hősének, II. Rákóczi Ferencnek a mondakörén szinte „átüt” a Szent László-mondák számos motívuma és a hagyománykör általános karaktere.
A „nyíri föld fejedelme”-ként jellemzett király mondái a 20. század közepén már csak Kisvárdán és környékén voltak gyűjthetők. A legnevezetesebb ilyen tradíció helyszíne a kisvárdai határban lévő Savajóska nevű dűlő és az ott található forrás, amelynek mondája a 11. századi diadal távoli, folklorizálódott hagyományának tekinthető. A Luby Margit által gyűjtött folklórszöveg a következő: „Abban a Savajóskában van egy bucka, azt ma is úgy ismerik Kisvárdán, hogy Szent László hegye. Ott a Savajóskában van egy kis forrás, ma is füves a helye. A homokos részen a füves hely feltűnő. Itt a tatárok felett győzelmet aratott Szent László, és e győzelem emlékére állíttatta a kisvárdai templomot. Annak a neve ma is Szent László-templom. Az ütközet után a homokon szomjúhozott a katonaság. Szent László Istenhez fohászkodott, és ahun a lova lába elhaladt, ott annak a helyén víz fakadt.”
Természeti érték
A Rétköz szélén elhelyezkedő település határa az utóbbi évszázadban jelentősen átalakult az ember keze nyomán. A hajdani élővilág emlékét őrző maradványterületek a mai napig megfigyelhetőek, azonban fajgazdagságuk töredéke az egykorinak. A Tisza gyakori elöntései miatt kiterjedt nádasok, láptavak, elhagyott folyómedrek kusza hálózata jellemezte a vidéket. A magasabban fekvő területeken nedves kaszálók, üde legelők biztosították az állattartás feltételeit. Napjainkban zsombékosokkal tarkított sásosok, fajszegény nádasok és füzes, nyáras fasorokkal szegélyezett üde gyepek uralják a tájat. Helyenként kis kiterjedésű tőzeges nádasok, úszólápok és fűzlápok őrzik a táj egykori arculatát.
A tartósan vízállásos területek védett faja a tavasszal tömegesen virágzó békaliliom. A vízben úszó növény fehér, kissé pirosló virágai a víz fölé emelkednek. A nyirkos területeken márciustól tömegesen nyit a sárga virágú mocsári gólyahír, és ezeken az élőhelyeken találkozhatunk, néhol tömegesen, a kúszó tövű lápi csalán egyedeivel. Bennszülött növényünk, a kisfészkű aszat mocsárréteken, nádasok szegélyében virít. Az akár egy méter magasságot is elérő növény nyáron bontja rózsaszínes virágait.
Az állandó vizű csatornák, vízfolyások lakója a nem védett, de őshonos fajunk, a compó. Mellette még gyakori, de veszélyeztetett halunk a szivárványos ökle és a férgekkel, puhatestűekkel táplálkozó vágócsík. A vízrendezések, lecsapolások következtében a régen tömegesen előforduló réticsík visszaszorult, eltűnt, bár a rétköz néhány vízfolyásában még megtalálható.
A település környezetében lévő kiterjedt nádasok, gyékényesek a vízimadarak paradicsomai. Az avas nádasok fészkelője a fokozottan védett fehér tollruhájú nagy kócsag, a vörös gém és a jellegzetes lapos csőrformájáról elnevezett kanalas gém. Náluk jóval gyakoribb a szürke gém és a bakcsó, szintén ezekben a gémtelepekben költenek.
A hasonló méretű és színezetű barátrécétől könnyen elkülöníthető a cigányréce gesztenyebarna tollazata, a fehér alsó farokfedők, a világos színű szem és a röptében szembetűnő fehér szárnycsík alapján. Állandó vízellátású tavak, mocsarak, holt medrek fészkelője, ahol fészkét a nyílt víz közelében a gyékényes-kákás szegélybe építi, főleg vízinövényekből.