Falkép
A templom egyik legértékesebb emléke a 14. század elején keletkezett, így az erdélyi festészetben korainak számító, a diadalív záradékának belső oldalán feltűnő két festett figura-torzó. Bár azonosításuk nem könnyű, a déli alak koronája nyilván királyi rangra utal, s a szemben álló ruházata is ahhoz hasonló.
Azonosításuk tulajdonképpen e viseleti elemek és a diadalíven való elhelyezés alapján lehetséges, hiszen a Felvidékről például e korból több hasonló pozíciójú, igen jelentős falképet ismerünk, melyek kivétel nélkül a magyar szent királyokat ábrázolják (Csetnek, Poprád, Zsegra stb.). A magyar szent királyok ábrázolása különben nem túl gyakori a középkori falképfestészetünkben, Erdélyben csupán három példát ismerünk Hátszegről (középkori ortodox templomokból!) és kettőt Biharból, s úgy tűnik, hogy az ördöngösfüzesi az első ismert emléke e témának Belső-Erdélyből. Az analógiák alapján az ördöngösfüzesi déli alak rövid szakállával leginkább Szent László ábrázolásait idézi fel (Szent István királyunkat hosszú fehér szakállal ábrázolták, míg fiát, Szent Imre herceget szakállatlan ifjúként).
Külön érdekessége ezen alig ismert falképeknek, hogy igen közeli hasonlóságot mutatnak a széki református templomban látható Antiochiai Szent Margit-legenda és a boroskrakkói református templom Utolsó vacsora-jelenetének figuráival, melyek az ún. italo-bizantin stílus jegyében keletkeztek. Ez az Itáliából a 14. század első évtizedeiben érkező stílusvonulat az egyik legkorábbi áramlata az erdélyi falképfestészetnek, s gazdag örökséget hagyott hátra. Ennek azért van különleges jelentősége, mivel ezzel az ördöngösfüzesit az egyik legkorábbi magyar szent király ábrázolásnak tarthatjuk, a teljes középkori Magyar Királyság területén.
Természeti érték
Ördöngösfüzes a Mezőségen elterülő falu, nevét fűzfáiról és ördöngös, veszedelmes, lápos-mocsaras vidékéről kapta. A táj nagyon heterogén összetételű, mert több természetes élőhelyet is magában foglal: vizes területeket, legelőket és lombhullató erdőket cserjés szegélyekkel. A falutól mindössze 9 km-re délnyugatra található a Csukás-tó (Széki-tó) Natura 2000-es természetvédelmi terület (ROSCI0099), amely a tó vízfelszínét és a tavat körülvevő nádast öleli magába. A Csukás-tó az ország egyik legmélyebb természetes tava. Erdélyben az egyetlen tó, amely nincs kitéve káros emberi tevékenységeknek, és amelyen úszó nád is keletkezik, akárcsak a Duna-deltában. A vízfelület számos vándormadárnak nyújt pihenőhelyet, nászidőben pedig lehetőséget az udvarlásra. A tóban, miként a neve is utal rá, nagy mennyiségben megfigyelhető ragadozó halfajunk, a csuka (Esox lucius). A halak közül jelen van még a széles kárász (Carassius carassius), a compó (Tinca tinca) és a dévérkeszeg (Abramis brama) is. A különleges élőhelyvédelmi területen több mint száz madárfajt azonosítottak, ezekből 30 faj vizes élőhelyek madara. Közülük a törpegém (Ixobrychus minutus) és a barna rétihéja (Circus aeruginosus) Európa-szinten nagyon ritka. A Szék körüli dombok növényei közül világszinten ritka előfordulású az egyhajúvirág (Bulbocodium versicolor), a pompás zsoltina (Serratula wolffii) és a pontuszi nőszirom (Iris pontica).
Nagy kincs az erdélyi szártalan csüdfű (Astragalus exscapus ssp. transsilvanicus), amely endémizmus, vagyis ez az alfaj sehol máshol nem fordul elő. A rutén imolának (Centaurea ruthenica) csak két populációja létezik az Erdélyi-medencében, mindkettő a Mezőségen. A természetvédelmi területet bejárva erdősztyepp-szegélyeken, cserjésekben találkozhatunk vele. A terület nagyon könnyen megközelíthető földutak mentén Bonchida és Szék községek felől is.