Az Ér patak bal oldali teraszán megtelepedett Szalacs első okleveles említése 1215-ből való. Ekkor a Váradi Regestrum egyik ítéletében azzal vádoltak egy szalacsi személyt, Pál fia Pósát, hogy a szolnoki vár jobbágya, ám ő bebizonyította, hogy szalacsi szabad német. Az adat beszédesen világít rá a település kezdeti történetére: a 12. században német hospesek költözhettek ide, valószínűleg egy már korábban létező faluba vagy a mellé. Ez a mellételepedés a középkor folyamán mindvégig megragadható, a falunak két plébániája volt – egyiket Szent György, a másikat Szűz Mária tiszteletére emelték –, és egyik része Bihar, másik pedig Közép-Szolnok vármegye területén feküdt. A telepes németség sorait a tatárjárás pusztításai jelentősen megritkíthatták, mert a 14. századra beolvadtak az itteni magyarságba.

A falu neve a szláv nyelvben sólerakóhelyet jelent, nem véletlenül, ugyanis sokáig jelentős szerepet játszott az Erdélyből Szolnok felé zajló sókereskedelemben, és ez vezetett felemelkedéséhez is. Szalacs legkésőbb a 13. század elejétől sókamaraközpont volt, ennek jövedelméből II. Endre király 600 ezüst márkát rendelt híveinek járadékul. Lakói valamikor 1236 előtt Szatmár városához hasonló kiváltságokat nyertek el királyi adományként, ami bizonyos fokú önkormányzatisággal járt együtt. A látványosan induló önállósodásnak és a korai mezővárossá fejlődésnek némiképp azonban gátat vetett az a tény, hogy magánföldesúri joghatóság alá került: Mária királynő a települést a 14. század végén eladományozta Gerebenechi Szemere bán özvegyének és gyermekeinek, nem sokkal később, 1407-ben Luxemburgi Zsigmond a váradi káptalannak adta, a felesége emlékére tett misealapítvány költségeinek fedezésére. Vámja, sókamarája és kézművesei továbbra is biztosították a település mezővárosi rangját, lakosainak nagy százaléka foglalkozott szőlőtermesztéssel. Az 1552-ben mintegy száz telek után adózó Szalacs a váradi püspökség megszűnése után, 1557-ben a sziléziai származású Warkoch család birtokába került és maradt a 17. század elejéig. A hódoltság után Csáky István és Wesselényi Pál is szereztek birtokrészeket benne, majd a falu ismét a káptalan tulajdonává vált. A 18. század végére mintegy 2500 lakosa volt Szalacsnak, katolikus plébániatemploma 1792-ben épült, a középkorból maradt református templom közelében. 1804-ben országos és heti vásár tartására szerzett jogot. A 19. század végére több mint háromezer lakossal rendelkezett, zöme református, mintegy harmada katolikus volt.