A török kiűzése után a Habsburg-kormányzat érdekében állt, hogy a területet kivonja a magyar rendek ellenőrzése alól, és ezt a célját el is érte.
Visszatérve a terület középkori történetére, a Dráva-Száva közét a magyarok a 9-10. század fordulóján foglalták el. A Szerémség magyar ellenőrzés alá vonása később következett be, Szerémvár 1018-ig bolgár kézen volt, majd a Bizánci Birodalom birtokolta, 1071-ben szerezték meg a magyarok.
A Dráva-Száva köze nyugati része kora középkori hovatartozásáról eltér az általános horvát és magyar történészi vélemény. A horvátok szerint ez a terület a korai, a 11. század végéig fönnálló Horvát Királyság része volt. I. László 1091-ben foglalta el Horvátországot, és csatolta országához. A magyar történetírók többsége szerint ez a hódítás a Zágrábtól délre eső területekre vonatkozott.
A horvátországi hódítás egyébként akkor vált véglegessé, amikor 1102-ben Kálmánt horvát királlyá koronázták.
A Dráva-Száva közei megyeszervezés is a magyar mintát követte. A terület nagyobb, nyugati része a dunántúli Kolon vármegye része lett, Somogy és Zala megye ebből keletkeztek. A keleti rész Baranya megyéhez tartozott. Somogy és Zala megye még a 13. században is kiterjeszkedett a Drávántúlra, ez Baranya megyére a teljes középkorban igaz. Valkó és Pozsega vármegyék valószínűleg Baranyából váltak ki. A 11. században tehát a Dráva-Száva közének nyugati részén kialakult a magyar típusú vármegyei rendszer, a keleti részen, tekintettel a hadászati, határvédelmi feladatokra, határispánságot szerveztek. A helyzet konszolidációja után jött létre a vármegyei rendszerbe betagozott Szerém megye. Itt húzódott az egyházmegyei határ is, a pécsi püspökség és a kalocsai érsekség között. A magyar királyok a Horvátország fölötti hatalmukat a bánon keresztül gyakorolták. A bánok fennhatósága először a tengermellékre vonatkozott, a 12. század végétől terjeszkedett ki a Száva-vidékre.
A 13. századra a Dráva-Száva köze keleti területein befejeződött a megyeszervezet fölépítése, ez vonatkozott Varasd, Valkó, Pozsega és Verőce megyékre. Nyugaton ezzel szemben a megye fölé épült a tartományi hatalom, így Zágráb és Kőrös megyék a bán alá tartoztak.
A szlavóniai bánság az ország egyik legtekintélyesebb méltósága volt, gyakran a királyi család egy tagja, egy-egy herceg kormányozta Szlavóniát és Horvátországot.
Fontos az egyházi igazgatás történetét is megvizsgálni, különös tekintettel Szent László kiemelkedő szerepére. A középkor késői időszakában Szlavónia a zágrábi, Pozsega és Valkó megyék a pécsi püspökséghez tartoztak, Szerém megye a Bács-kalocsai érsekséghez. A pécsi egyházmegyét 1009-ben alapították, talán egyidőben Kalocsával. A zágrábi püspökség pontos alapítási ideje nem ismert, az biztos, hogy Szent László király hozta létre Szent István tiszteletére. Nem tudjuk, hogy ez 1090 körül történt, horvátországi hadjárata előtt, vagy később, 1094-1095 körül. A 13. században új püspökségeket hoztak létre. 1229-ben jött létre a szerémi püspökség, azzal a feladattal, hogy térítsen a Szávától délre eső területeken. A másik püspökség a boszniai volt, amelynek székhelyét a Valkó megyei Diakóváron alakították ki.
A terület etnikai képéről azt mondhatjuk, hogy nyugaton a többséget szlávok, keleten magyarok alkották. Utóbbiak jelentős települései Dél-Baranyában, Valkó és Szerém megyében voltak megtalálhatók. A terület erősen kivette a részét abból a folyamatból, amelynek eredményeként a 13. század második felében új, korszerű kővárak jelentek meg nagy számban országszerte. A tatárjárás után a visszatérő IV. Béla király erősen támogatta ezt a folyamatot. A várak építtetői a legnagyobb nemzetségek tagjai voltak, kiemelkedők a Monoszlók, Gutkeledek, Csákok vagy a Héder nembeliek, de kisebb birtokosok is vállalkoztak erre, a ma is látható medvei várat pedig a zágrábi püspök építtette.
A 13. század utolsó részét a tartományurak szerepvállalása határozta meg, területünkön a Kőszegiek és a Csákok szerepe emelendő ki.
Összefoglalóan tehát megállapíthatjuk, hogy a Dráva-Száva köze a középkori Magyarország szerves része volt, szemben a tengermelléki Horvátországgal, amely mindvégig megőrizte gazdasági, földrajzi és kulturális különállását.
A terület kiemelkedő városa volt Zágráb, a Szent László által alapított püspökséggel és annak székesegyházával. Különösen gazdag a zágrábi székesegyházi kincstár és könyvtár anyaga.
A zágrábi székesegyház művészettörténeti elemzését sokáig mellőzte a magyar szakirodalom, holott az épület a középkori Magyarország kevés számú fennmaradt székesegyházainak egyike, bár a gyökeres restaurálás erősen kivetkőztette eredeti állapotából.
Jelen cikkben a történeti összefoglalás mellett egy fontos középkori templomot is bemutatunk, amely a Szent László-legenda ábrázolás fennállásával is bizonyítja, hogy a Drávántúl története mellett építészete és falfestészete is szorosan kapcsolódik a Magyar Királyság egyéb területeihez.
Falkép
A települést 1409-ben említik először „Novoloco” néven. Szentpéterként („Sz. Peter”) említik 1429-ben, Újhelyszentpéter („Wyhel-Zenth Peter”) néven először 1446-ban szerepel.
A település nem szerepel a zágrábi püspökség 1334. évi leírásában, bár a templom ekkor már nyilvánvalóan áll. A kemléki esperességben, amelyhez településünk is tartozik, több Szent Péter tiszteletére szentelt templomot említenek, így 1334-ben Preszeka (Preseka) és Orehóc (Orehovec), 1381-ben Rakonok (Rakovec) templomait.
1409-ben és 1501-ben az újhelyi templom plébánosait említik, de védőszentjét egyik alkalommal sem. A Rakonoki család birtokolta a települést a névadó Rakonokkal és Bikszáddal együtt a 14-15. században, majd a Bikszádi család követte őket.
Újhelyszentpéter temploma a Lónya folyó bal partján fekszik, Zágrábtól északkeletre. A vidék központja, Zelnavár, amely Marócsa megye 12-13. századi történetében is vezető szerepet vitt, a Lónya folyón túl, nyugati irányban helyezkedik el.
Nagyobb szabású, a 13. század közepén épült falusi téglatemplom, széles hajóval és valamivel szűkebb, rövid, téglalapos alaprajzú szentéllyel. A szentély északi oldalához a 14. századi sekrestye helyén felépített modern, félnyeregtetős sekrestye csatlakozik. A szentély a hajóval egyező párkánymagasságú, tetőzete azonban alacsonyabb a hajóénál és attól a diadalívre támaszkodó oromfal választja el. A hajó síkfödémes, a szentély tere ennél valamivel alacsonyabb, konzolokra támaszkodó bordás boltozattal fedett. A templomba a nyugati homlokzat tengelyében nyíló, újkori bejárat vezet. Az épület külső és belső falkutatással és falképrestaurációval egybekötött műemléki helyreállítása jelenleg még befejezetlen.
A külső falsarkokat egykorú, derékszögben megtört lizénák tagolják. Ezek a szentély nyugati falszögleteiben hiányoznak. A homorlatos koronázópárkány újkori, és az egyszerű, kiugratott lábazat is jelentős részben megújítottnak látszik. A nyugati homlokzat középső sávjában függőleges irányú, szabálytalan vonalú varratokkal határolt újkori, faragott kövekkel vegyes téglafalazat húzódik. Ebben helyezkedik el az egyszerű, téglából falazott keretű, félköríves nyugati kapu is. A korai bejárat ennek a helyén nyílt. Erről csak az újabb kapu jobb, és kis részben bal oldalán is megfigyelhető, egykor a homlokzat síkja elé ugró, de az átalakítás során visszavésett téglákból álló, kétoldalt függőlegesen határolt eredeti részletek tanúskodnak, amelyek a korai kapu két oldalán és afölött a homlokzat elé ugró, úgy látszik, vízszintesen záruló kapuépítmény maradványai. A nyugati homlokzat újkori átalakításakor készült a kapu fölött nyíló kis körablak és az annak két oldalán lévő egy-egy kosáríves alaprajzú, félköríves keretű falfülke is. A homlokzatot négyszöghasábos újkori harangtorony koronázza, négy oldalán egy-egy félköríves harangablakkal.
A hajó déli falán három félköríves résablak nyílik. A homlokzat nyugati részén ezektől kisebb, magasabbról induló és valamivel magasabban is végződő, hasonló résablak világítja meg a karzatot. Ezen ablakok falazott, rézsűs téglakávákkal rendelkeznek. A három hajóablakot a későbbiekben lefelé megnagyobbították, majd elfalazták és helyettük két alacsonyabban húzódó, szegmentíves, barokk ablakot nyitottak. A legújabb műemlékes restaurálás során a barokk ablakokat elfalazták és a korai ablakformákat állították helyre. A szentély keleti és déli falának tengelyében egy-egy félköríves, kőkeretes résablak helyezkedik el. A déli nyílás kőkerete teljes egészében modern, rekonstrukció. Tőle nyugatra, a déli szentélyfal nyugati részén, közvetlenül a csatlakozó hajófalnál egy elfalazott, csúcsíves ajtó figyelhető meg.
A hajóban a korai fafödém helyén modern síkfödém kapott helyet. Az egykori nyugati karzat homlokoldali árkádíveinek a hajó oldalfalába tört kő vállpárkány-maradványa, és fölötte a széles, falazott mellvéd csatlakozása mindkét oldalon világosan felismerhető. Ezen nyomok arról tanúskodnak, hogy a korai karzat a jelenleg álló, újkori karzatnál jobban előreugrott kelet felé. A déli karzatablak széles kávafala szegmentívesen záródik.
A széles, csúcsíves, tagolatlan diadalív hasábos pillérei előtt homorlatos felső peremű, négyszöges plinthoszon vaskos féloszlop áll. A diadalívpillérek és a szentélyboltozat konzolai kőből faragottak, felületeik töredezettek, összeégettek, a templomot pusztító tűzvészről tanúskodnak. A féloszlopok lábazata és fejezete is igen sérült. A déli diadalívpillér lepattogzott felületeit a fejezettel és a lábazattal együtt a helyreállítás során kiegészítették, abból alig valami őrzi eredeti mivoltát. Az északi sekrestyébe a szentély északi falának nyugati részén élszedett kőkeretű, csúcsíves, 14. századi sekrestyeajtó vezetett, amely jelenleg befalazott – a modern sekrestye kívülről megközelíthető. A kívülről látható, elfalazott déli szentélyajtó nyoma a belsőben az újabban helyreállított vakolatfelületek miatt nem észlelhető. Az északi falon, a keleti falszöglettől valamivel több, mint 1 m-re két ismeretlen rendeltetésű, függőleges kőelem látható, a közepükön húzódó, egykor a falsíkból kiugró tagozatot lefaragták. A keleti szentélyfal déli részén kis, oromzatos lezárású, egyenes hátfalú falfülke helyezkedik el. A szentélyboltozat kőből faragott bordái egyszerű, csúcsívtagos profilúak, a boltozati homlokívek csúcsívesek, a boltsüvegek erősen emelkedő záradékvonalúak.
A diadalívpillér mindkét féloszlopán az alacsony, erősen kiszélesedő fejezeten a széles, lemeztagos nyaktag és palmettás-leveles díszítés maradványai csak kétoldalt, a széleken maradtak meg. Az északi féloszlopfő keleti szélén egy eredetileg talán indáról leforduló, ékmetszéses nyelű háromkaréjos félpalmetta és egy a nyaktagról induló, ugyancsak ékmetszéssel tagolt nyelű háromkaréjos, álló levél helyezkedik el, míg a nyugati szélén egy karéjos levél töredéke figyelhető meg. A déli féloszlopfőnek csak a nyugati szélén látható egy kicsiny, karéjos levéltöredék. A szentélyboltozat konzolai közül a délnyugati és a délkeleti felülete teljesen elpusztult, az északnyugatin három csúcsos, homorú felszínű lándzsalevél szerepel. Az északkeletin egy hosszú nyelű háromkaréjos levél helyezkedik el középen, amelyet kétoldalról háromkaréjos félpalmetták kísérnek. A zárókő bordaszélességű, kör alakú tárcsával, amelyen négy, az óramutató járásának megfelelően hajló háromkaréjos félpalmetta ágazik ki a középpontból.
2010-ben, a tetőzet helyreállításakor egy körablak két töredékét találták meg, ezeket jelenleg Zelna múzeumában őrzik. Maja Cepetić készítette el a körablak rekonstrukcióját, 66×66 cm-es méretet határozott meg, és feltételezése szerint az ablak eredeti helye a 8,5m szélességű, 7 m magasságú nyugati homlokzaton volt, a kapu fölött. Cepetić szerint a körablak az épület tatárjárás előtti, első építési periódusában készült, szemben egy későbbi, valószínűleg mérműves ablak töredékével, amely ablak talán a körablak helyére került egy következő építési periódusban.
A templomban 1997 és 2017 között folytak helyreállítási és restaurálási munkák, 2002-ben régészeti kutatás is történt a templombelsőben. Eszerint az alapok és a falak is téglából készültek. Három járószint meglétét igazolták és három oltáralapozást találtak. Előkerültek egy fakarzat nyomai is, amelyről a 18. századi vizitációkból tudunk.
A kutatások alapján a templom építését a 13. század közepére teszik, ebből az időből származik a négy ablak a déli hajófalon és egy ablak a szentély keleti falán, valamint a diadalív fejezetei és a szentély konzolai. A 14. században átalakítások történtek a szentélyen, a 15. században a hajón. A 17. század második felében barokkizálták a templomot, a 18. században újabb átalakítás következett, az 1898 és 1913 közötti beavatkozások során nyerte el a templom a restaurálás előtti formáját.
Ami a templom falképeit illeti, a kutatás a kifestés első periódusát a 14. század elejére teszi, Rakonoki László birtoklásának idejére. A diadalíven látható Köpönyeges Mária ábrázolás és a donátor, valamint az északi hajófal Szent László-legenda részlete származhat ebből az időszakból.
A Dráva-Száva közén középkori Köpönyeges Mária freskó ábrázolások a következő templomokban maradtak fenn: Pozsega (Požega), Szent Lörinc templom, Szentkatalinfalva (Zagorska Sela-Ivanic Miljanski), Keresztelő Szent János-templom, Belc (Belec), Szent György-templom, Zajezda, Szűz Mária-templom.
A következő periódusban, a 14. század második negyedében készülhetett a diadalív Mária koronázása képe és a déli hajófal Szent Borbála- és Szent Katalin-ábrázolásai. A diadalíven látható Szent Imre herceg ábrázolás a 14. század második felében készülhetett. A 15. századból származik a Jessze fája ábrázolás a diadalíven, valamint a szentély kifestése apostolgalériával és angyalokkal. Ekkor készült a diadalívre a Keresztrefeszítés és az északi hajófalra az Utolsó ítélet.