A legenda, amelyet ezek a falképciklusok több jelenetben ábrázolnak, valós történelmi esemény alapján keletkezett. A magyar és német krónikás hagyomány szerint 1068-ban úzok és besenyõk törtek be a Magyar Királyság területére. Felprédálva Erdély északi részét egészen Bihar váráig jutottak, amelyet megostromolva számos fogollyal és gazdag zsákmánnyal visszavonultak a Szamos és a Lápos völgyén keresztül Erdélybe, majd Kyrieleysnél (azaz Kerlésnél, ma Chiraleº, Románia) Salamon király (1063–1074), Géza és László hercegek seregétõl vereséget szenvedtek. A 14. századi Képes Krónikában a csata leírását Szent László lovagi tettének bemutatása követi, amelynek során a herceg megment egy kun vitéz által elrabolt magyar leányt. Szent László kerlési legendáját vagy históriáját a 14–15. században széles körben megfestették templomainkban más szentek és mártírok élettörténetével együtt. A reformáció során ezeket jórészt lemeszelték, de a 19. századtól újra napvilágra kerültek. A falképsorozatok fölerõsítették Szent László király kultuszát. Az emlékegyüttes – a tartalmi és formai jegyeit illetõen – egyedi és rendkívüli értéket képvisel a középkori európai mûvészetben.

Közel nyolcvan olyan falképciklusról tudunk, amelyeket eddig feltártak a mai Magyarország és a környezõ államok területén. Ezek közül több megsemmisült a templomépületek átépítése során. A napjainkban zajló helyreállítási és restaurálási munkálatok eredményeként újabb, eddig ismeretlen falképek kerülnek folyamatosan felszínre, amelyek nagyban gazdagítják stíluskritikai szempontú és ikonográfiai ismereteinket.

Számomra az összes emlék „legértékesebb”. Ha a Szent László-legenda falképeit szeretné valaki végigjárni, ne kerülje el Magyarországon Ócsa, Türje, Tereske, Vizsoly, Laskod templomát. Szlovákiában a szepességi Kakaslomnic, Szepesmindszent, Necpál, illetve a gömöri Rimabánya, Gömörrákos, Karaszkó templomaiban látható Szent László küzdelme a kun vitézzel. Horvátországban nemrég tárták fel a falképciklus részleteit az újhelyszentpéteri templomban. Szlovéniában az egyik legteljesebb Szent László-falképsorozat látható a bántornyai Szűz Mária templom hajójának északi falán és a diadalíven. Végül a székelyföldi Szent László-kultusz emlékeibõl Gelence, Homoródkarácsonyfalva, Székelyderzs, Csíkszentmihály, Bögöz, Kilyén templomainak falképeit ajánlom megtekinteni. Mindezek többnyire konzerválva, jó állapotban találhatók.

Egy nagy közös motívumkincs sokféle festészeti kifejezésérõl beszélhetünk. A Szent László-legendának nincs mindenben azonos képsora. Számtalan variánsát ismerjük a témának, akár formai, akár ikonográfiai szempontból vizsgáljuk azokat. A Szent László-freskóknak dokumentum értékük is van: amennyiben egy mondakör képi megvalósulásai, sõt egy motívum, a fejbenézés (László Gyula) vagy kurkászás (Csányi Vilmos) kommunikációs mondanivalót is rejt. A freskóciklus záróképe a pihenés jelenete, amelyet minden esetben megfestettek, számtalan értelmezési lehetõségre adott alkalmat a kutatás során. A derzsi pihenés, avagy „fejbenézés”jelenete már a falképek feltárásakor, a 19. században felkeltette a mûvészettörténészek mellett más tudományterületek képviselõinek figyelmét is. A jelenet képi, formai párhuzamaként Nagy Géza régész az i. e. 4–3. századra keltezett szkíta arany övcsatot hozta fel: „Az említett mûemléken két lováról leszállt lovas van ábrázolva. Az egyik földre feküdt, és fejét ülõ, magas fejdíszû nõi alak ölében nyugtatja. A nõ szomorúfûz alatt ül. Ennek a fának egyik ágára a lovas felakasztotta tegezét. Az ülõ szolga kantáruknál fogva tartja a két lovat. […] Tárgya nagyon jól ismeretes nálunk középkori templomaink falfestményei után. A Szent László-legenda végsõ jelenetét ábrázolja, amelyrõl hallgatnak az írott emlékek, de megvan a falfestményeken az ország egyik határszélétõl a másikig, midõn t. i. Szent László a kunnal való viaskodás után lovát fához kötve, fejét a megmentett leány ölébe hajtva, megpihen. […] Ebbõl aztán egy más dolog is következik, az t. i., hogy a Szent László-legendákba pogány korból eredõ mondai elemek is keveredtek.” Fettich Nándor – írja László Gyula – észrevette, hogy a lány mindkét ábrázoláson „keleties kedveskedéssel a vitéz haját tisztogatja”. László Gyula a „keleties kedveskedést” a Molnár Anna balladában vélte felismerni, amelyben a leány az elrablója „fejébe néz”, és a ballada egyik Ung megyei változatából is idézett idevonatkozó sorokat.

A motívum keleti vagy nyugati eredetét és elõfordulásának gyakoriságát az epikai és képzõmûvészeti ábrázolásokban nehéz tisztázni. Az arany övcsatot, amelyrõl még Nagy Géza írt 1913-ban, és amelyre a Szent László-legenda kutatói, bár csak reprodukcióból ismerték, attól kezdve gyakran hivatkoztak, 2017-ben bemutatták a londoni British Museumban rendezett Scythians: warriors of ancient Siberia (Szkíták: õsi szibériai harcosok) címû kiállításon. Arra mindenképpen fel kell figyelnünk, hogy az aranycsat a múzeumi mûleírás szerint egy holtan fekvõ férfit ábrázol az anyaistennõvel az életfa alatt. A jelenet a feltámadás elengedhetetlen feltételére, az elhunyt és az életadó Nagy Istennõ szimbolikus házasságára utalhat.(1 kép)

Talán nincs olyan témánkat tárgyaló monográfia vagy tanulmány, amelynek megállapításait ne módosítaná valamilyen mértékben a késõbbi kutatás. Ezt a sorsot László Gyula nagyszerû munkája sem kerülheti el. Az õ könyvének megjelenése óta eltelt idõszakban több mint kétszeresére szaporodott az ismert falképek száma, és el lehet képzelni, mennyi új képi motívummal és azok értelmezési lehetõségével kell számolnunk.

A közelmúltban fedezték fel a legenda vagy história újabb falképeit a székelyföldi Oklánd község unitárius templomában. Az itt megfestett ciklus elsõ jelenete egy eddig teljesen ismeretlen kompozíció, amelyben értelmezésem szerint a trónon ülõ Szent Lászlót egy püspök királlyá keni fel, miközben a felhõkbõl kihajló angyal koronát helyez a szent fejére. Ez a nagyon összetett tartalmú jelenet, leegyszerûsítve, talán arra a kérdésre is választ adhat, hogy miért festették meg Szent Lászlót koronával a fején, királyként, az 1068. évi kerlési ütközetben, amikor valójában még csak herceg volt.

Forrás: Édes Anyanyelvünk folyóirat