Falkép

Építéstörténete rendkívül bonyolult, így itt csupán fő építési periódusai vehetők számba. Első említésével az 1234-ben összeállított Ninivei katalógusban találkozunk, de a kutatók szerint a jászói prépostságból alapított ócsai Boldogságos Szűz Mária tiszteletére szentelt prépostsági templom építését már az 1210-es években megkezdték. Feltételezett királyi alapítása mellett egyes kutatók magánbirtokosi alapítás lehetőségét sem zárják ki.

A háromhajós, keresztházas, nyugati toronypárral megépült templom építési munkálatai az 1230-as évek elején fejeződhettek be. Fő- és mellékszentélyei poligonális záradékúak. A tatárjárás pusztításai minden bizonnyal érintették a templomot is, de jelentős középkori átépítésről nincsenek adataink. Szentélyének északi falában a 15. században egy új nagyobb méretű szentségtartó fülkét alakítottak ki. A késő középkor századaiban a monostor veszített jelentőségéből, lassan elnéptelenedett, feltehetően már a török kor beköszöntét sem élhette meg. Helyi hagyomány szerint a törökök mecsetté alakították, de ennek kézzel fogható nyoma a kutatások során nem került elő. A hódoltság idején az 1560-as évek óta fennálló református gyülekezet használhatta a templomot. Hajója ugyan fedetlen volt, de lefalazott főszentélyében tartottak istentiszteleteket.

A 17–18. században több katolikus kísérletről tudunk, mely a templom visszavételére irányult, de ezek nem jártak eredménnyel. A településen birtokos gróf Teleki József közbenjárására, Mária Terézia királynő döntésének köszönhetően végérvényesen a református közösségé maradt a templom. A gróf hathatós anyagi támogatásának köszönhetően 1774–77 között helyreállították az épületet. 1849-ben nagykőrösi mesterek dolgoztak a templomon, amely feltételezhetően tetőjavítást jelenthetett. 1872-ben villámcsapás okozott károkat, melyet az 1884-ben kitört tűzvész fokozott. 1890-ben Tandor Oszkár terveket készített a helyreállításhoz, de ennek kivitelezésére csak 1897–1900 között került sor. A Műemlékek Országos Bizottsága a 20. század elején több alkalommal végzett kisebb-nagyobb munkákat a templomban, ezek közül a tornyok egy szinttel történő megemelése volt a legjelentősebb. E munka Foerk Ernő tervei szerint 1922–24 között került kivitelezésre. 1945-ben egyik toronysisakja károsodott. Műemléki helyreállítására 1986–95 között került sor.

Középkori falképeit a 19–20. század fordulóján végzett helyreállítási munkák során fedezték fel. Feltárásuk 1900 és 1902 között történt meg, Groh István restaurálta a falképmaradványokat. Főszentélyében egy szent püspök (feltételezés szerint Szent Miklós), az Utolsó ítélet-kompozíció mellett egy-egy falfelületen három-három, oszlopokkal tagolt, ívesen záródó fülkékben álló apostolt jelenítettek meg, de ábrázolták a keresztes pajzsot tartó Szent Györgyöt is. Szent László legendájának mindössze két jelenete maradt fenn az északi falon. Csupán a birkózás és a kun megölése ismerhető fel a kopott, nagyon hiányos képmezőn. Figurális ábrázolásai mellett figyelemre méltóak pillérfejezeteinek és diadalívének középkori színezései is. Egyes kutatók a freskók megfestését a 13. század utolsó negyedére, mások az 1300-as évek elejére keltezik. Jelentőségét növeli, hogy itt nem plébániatemplomban, hanem egy premontrei rendi templomban – akárcsak Türjén – került megfestésre a ciklus egy korainak tekinthető ábrázolása.

Természeti érték

A Budapest közelében fekvő ősi magyar település kulturális értékei mellett a természeti értékek sokaságának is helyt ad: „itt veszi kezdetét egy nagy turján, mely két mérföldnyire egész Sárig kiterjed, szélessége pedig ¼ mérföld” (Vályi 1799).

A Turjánvidék legmeghatározóbb eleme a víz, mely egyrészt az elhagyott Duna-medrekben, másrészt a homokhátak közötti mélyedésekben található. Lecsapolásával többször próbálkoztak, ennek ellenére az értékes élőhely szerencsére máig megmaradt.

Mocsári és lápi élőhelyek, kőrises éger láperdők, tölgy, kőris, szil alkotta ligeterdők, üde kaszálók, láprétek jellemzik a tájat. A mozaikos vidék változatos élővilágnak ad otthont. A nádasok, árnyékolt csatornák védett növénye a kúszó tövű, gyéren fullánkszőrös, világoszöld lápi csalán. A lápréteken kosborok virítanak, gyakori a vitéz- és a mocsári kosbor, a szúnyoglábú bibircsvirág és a pókbangó a területen. Tavasz végén bontja szirmait a sötétlila színű szibériai nőszirom, a mélyebb fekvésű területeken kormos csátét és télisást találunk. Fontos jégkori maradványfaj a harangvirágfélék családjába tartozó, akár egy méter magasra megnövő halványkék szirmú csengettyűvirág. Ritka, kipusztulással fenyegetett faj.

Ritka bennszülött faj a lápos környezetben élő szárazföldi ászkarák, a Kárpátok egyes magasabban fekvő helyein előforduló százlábú, amely európai állományának jelentős része itt él.

Kétéltűek számára kiváló adottságú területen igen gyakori a barna varangy, a vöröshasú unka, az erdei béka és a zöld levelibéka. A korábbi évszázadokban tömegesen előforduló, mára megritkult állományú lápi póc és réticsík mennyisége a lecsapolások, szennyezések miatt jelentősen csökkent.

A vidék madárvilága változatos, énekes- és vízimadarak nagy fajszámban fészkelnek itt. A hamvas rétihéja tipikus élőhelye a vizenyős nedves rétek, fészkét zsombékra vagy más kiemelkedő magaslatra rakja. Hasonló élőhelyen telepszik meg a réti fülesbagoly és a ritkán szem elé kerülő, de jellegzetes hangú haris.