Falkép

A ma már oldalhajóitól megfosztott, az újabb kutatások alapján a 13. század elején épült templom tömege és térszerkezete követte a dél-erdélyi, román kori szász bazilikákét (a környékbeli Alvinchez vagy Tövishez hasonlóan), hosszháza bazilikális volt, keleten poligonális szentély áll, nyugaton pedig magas torony emelkedik.

Az épület oldalhomlokzatait meghatározzák a hajdani mellékhajókba vezető, elfalazott árkádok és a főhajót díszítő csúcsívsoros párkány. A bélletes, nyugati főkapu a romanika szép alkotása (1684-es felirata csak egy későbbi javítást jelöl), hajdan a torony emeletéről karzat nyílt a hajó irányába, melyről azonban már a középkorban lemondtak a főhajó 15. századi alacsonyabb beboltozásával. A szentély eredeti, korai gótikus jellegű boltozata ma is áll.

A templom belsejében gazdag, nem túl ismert középkori kifestést találunk, melynek a legkevesebb három egymást követő rétegét átvágja a későbbi hajóboltozat. Az utolsó stílusréteghez tartoznak a 14. század eleji, ún. italo-bizantin stílusú Utolsó vacsora jelenete és a szentély angyalalakjai. Mivel az erdélyi falképfestészet ma elfogadott kronológiájában ez a stílus számít a legkorábbi összefüggő stílusnyelvnek, a szakemberek számára is meglepő, hogy a hajóban több, egymáshoz sem hasonlító stílusú jelenet tűnik fel az italo-bizantin réteg alatt (többek között egy Szent Kristóf-figura és egy Utolsó ítélet-töredék). E második rétegben látszik a Szent László-ciklus több részlete is, legjobban az üldözés jelenete, s az azt megelőző lólábak pedig a csatajelenetet idézik. A falképek rétegtanát és a mai falkép-kronológiai álláspontot összevetve, a boroskrakkói Szent László-ciklus legkorábban a 14. század első évtizedeiben keletkezett, esetleg az 1300-as év környékén. Ez azt jelenti, hogy a boroskrakkói ciklus Erdély legkorábbi ilyen jellegű emléke, és egyben az egyik legkorábbi magyarországi előfordulása is a témának.

Újabban egyre elfogadottabbá vált, hogy a Szent László-ciklusok az Anjou-korban terjedtek el, hiszen az új dinasztia számára igen fontos volt a Szent László-tisztelet, mint a magyar trónon ülő elődjük kultuszának az ápolása. Ezek alapján a boroskrakkói falképet az 1310–20-as évekre keltezzük.

Természeti érték

Az Erdélyi-középhegység déli részén található a Torockói-hegység (Munții Trascău), amelynek lábai Boroskrakkóig (Cricău) lenyúlnak. A hegység ezen része védett madarai miatt kapta meg a Natura 2000 természetvédelmi státust, madárvédelmi helyként. A környéken kemény fájú erdők találhatók, kaszálókkal és legelőkkel tarkítva, amelyek nagyszerű táplálkozóhelyet biztosítanak a ragadozó madaraknak is.

Globálisan védett fajként számon tartott madár a haris (Crexcrex), amely éjjel hallatja reszelős hangját. Magas fűben fészkel, rejtő színe és bujkáló életmódja miatt ritkán kerül szem elé, csupán vészhelyzetben repül fel. Veszélyeztetettségét a nedves kaszálórétek megfogyatkozása, fészkelőhelyek felégetése, a legeltetés elmaradása vagy épp a túllegeltetés okozta, máskor a gépi kaszálás tiporja szét fészkeiket. A haris neve a gazdák körében az uniós támogatással kapcsolatban lehet ismert, hiszen ha jelen van a területen, akkor július végéig nem kaszálhatnak, és azután is csak kézi eszközökkel, viszont kompenzációs támogatásban részesülnek. Bár ez a lépés még nem oldja meg teljesen a haris védelmét, a helyzetén egy fokkal javíthat.

Továbbá az Európai Unió szintjén kilenc védett madár figyelhető meg itt: szirti sas (Aquilachrysaetos), fehérhátú fakopáncs (Dendrocoposleucotos), hamvas küllő (Picuscanus), fekete fakopáncs (Dendrocoposmartius), örvös légykapó (Ficedulaalbicollis), erdei pacsirta (Lulullaarborea), darázsölyv (Pernisapivorus), uhu (Bubobubo), vándorsólyom (Falco peregrinus).

Megtalálható itt a hosszúszárnyú denevér (Miniopterus Schreibersii), mely Európa egyik legritkább denevérfaja.