A Lőcsei-hegységtől északnyugatra, Késmárktól 9,5 kilométerre délre fekvő Ruszkin (Ruskinovce, Rissdorf) római katolikus templomának a 20. század végén történt pusztulása komoly veszteség a művészettörténet-írás számára. A második világháborút követően kiürített község maradványai a Varsói Szerződés értelmében az 1952-ben megalapított Javorina nevű katonai kiképzési terület részévé váltak. Míg az egykoron Szent Ágnes tiszteletére felszentelt templomot az 1980-as évek során felrobbantották. Mivel a falkutatás által feltárt, eleve töredékesen, rossz állapotban napvilágot látott középkori falképeket sajnos nem sikerült megmenteni, a templomépület mellett a legnagyobb veszteséget ezek a freskók, elsősorban a Szent László-legenda Lefejezés jelenetét ábrázoló fragmentum jelenti.
Ruszkinban vélhetően a 13. század közepén jelentek meg a német ajkú hospesek. A település első említését egy 1277-es írott forrásban olvashatjuk: ekkor Roland, szepesi zsupán a szepeshelyi hűbérúr és a német hospesek között zajló birtokvitában hozott döntést. Egy további írott forrás szerint Ruszkin 1294-ben még biztosan falu volt. 1393-ban IX. Bonifác pápa búcsúengedélyt biztosított a templom számára, amely a település szélén épült meg. Fennmaradt részletei nyomán vélhetően két középkori periódusa ragadható meg. Az első templom minden bizonnyal a 13. század végére datálandó. E korai épületet, amelyből a nyugati torony és a hosszház alapfalai, illetőleg a déli bélletes kapu maradt fent, az 1350–1360-as években kezdték kéthajóssá bővíteni. Ezeknek a munkálatoknak a befejezését a pápai búcsúengedély jelzi. Eredményükképpen egy jellegzetes kéthajós szepességi templom jött létre, amelynek – Divald Kornél szerint – kézenfekvő analógiáival találkozunk Poprádon, Felkán, Szepesszombatban, Mateócon, Menhárdon, Leibicben, valamint Szepesbélán.
Falkép
Divald 1900-as évek elején készült helyszíni leírása meglehetős részletességgel számol be egyebek mellett a templom belső díszítéséről és liturgikus felszereléséről. Falképek meglétéről viszont nem ad hírt; nem is tehette, hiszen ekkoriban még a 18. századi mészréteg borította az épület belső falfelületeit. Az 1950-es évek során folytatott szondázó falkutatás azonban viszonylag kiterjedt, összefüggő felületeken tárta fel a hosszház északi és déli falának, a szentély falainak, valamint a déli hajó elfalazott ablakbélleteinek középkori freskótöredékeit.
A ruszkini freskókról, illetve magáról a templombelsőről ma már csupán két fekete-fehér fotódokumentáció alapján alkothatunk képet. Az egyik egy 1961–1962-ben készült felvételekből álló sorozat, melyet a Szlovák Műemlékvédelmi Hivatal (Pamiatkovy Úrad Slovenskej Republiky) pozsonyi archívumában őriznek. A másik Juraj Záry fényképe, amit Milan Togner közölt 1992-ben. A fotók által körvonalazható összkép azonban bizonyos ellentmondásokat tartalmaz.
Az 1961–1962-es fekete-fehér fényképek a hosszház egykori freskódíszeinek összképét körvonalazzák. A szabadon álló pillérek törzseinek felületét stilizált virágmintából álló festett ornamentika borította. Az ornamenst alul-felül egy-egy kettős vonal keretelte. A szőnyegszerűen képzett felület függőlegesen és vízszintesen három-három motívumot megjelenítő sávokból állt. A kereszt formájú, négykaréjos virágmotívum négyzet alakú, valamennyi oldalán egy-egy rovátkolt dísszel megtört keretbe került. E hálómintás díszítmény fölé minden bizonnyal levelekből álló, ugyanakkor töredékessége miatt meglehetősen nehezen értelmezhető stilizált növényi ornamentika került.
A hosszház déli falán magasra felnyúló, hálómintás díszítőfestés nyomai láthatók a fotókon. A hálómintás díszítést felül egy vastag fehér szegély határolta, melynek felületén két sorban elhelyezett, X alakú, négykaréjos, stilizált virágmotívumok alkottak ornamentikus frízt. Maga a hálómustra egyazon motívum kétféle színben történő ábrázolására épült. Kettős kontúrú, rombusz alakú kereteibe négykaréjos, stilizált, álló virágmotívumok kerültek. A kutatás a déli mellékhajó középső boltszakaszában, a díszítőfestés fölötti szakaszon figuratív töredékeket tárt fel. Az eredetileg egymás felé forduló, álló alakok ábrázolásainak kizárólag az alsó részei maradtak fent. Az egykori hosszú, bő köpenyek közül a sötét és a világos drapériatöredékeket egyaránt vastag belső vonalakkal modellált, expresszív redővetés jellemezhette. Előbbi esetében a figura mindkét lábfeje látható. Nem látszódnak viszont a fotókon a szakirodalom által említett befalazott középkori ablakok, melyek bélletei freskókat hordoztak.
A szondázó falkutatás egy – a szlovák művészettörténet-tudomány szerint női – arc töredékét is feltárta. E fragmentumot az említett fotódokumentáció egyik 1961-es fényképe dokumentálja. Sajnálatos módon azonban a hosszház északi falát dokumentáló felvételekből nem derül ki, vajon a falszakasz mely részén helyezkedett el e töredék. Mint ahogy a látható részletek alapján az sem dönthető el egyértelműen, hogy a freskó férfi vagy női arcot ábrázol-e. A figura élesen metszett orrát, valamint szemöldökeit egyetlen vastag, fekete, folyamatosan húzott vonallal festették meg. Magas homloka fölött hajának kivehető részlete sűrű, tömött, elnagyoltan modellált megoldásra vall. Mindez meggyőzőnek tűnő hasonlóságokat mutat a Lefejezés jelenet Ladiva figurája esetében látottakkal, ami arra utalhat, hogy a két falkép egy kéz munkájának eredményeképpen készült el.
A ruszkini templom középkori freskótöredékei közül egyértelműen a Szent László-legenda Lefejezés jelenete bír a legkomolyabb művészettörténeti jelentőséggel. E töredékről, amelyet Milan Togner az 1310–1320-as évekre datált, a szakirodalomban olvasható beszámolók mellett Juraj Záry fekete-fehér fényképfelvétele alapján alkothatunk képet. Vizsgálata során azonban némi nehézséget okoz, hogy az 1961–1962-ben készült fotódokumentáció egyetlen felvételén sem látszik a szóban forgó jelenet, ráadásul a szlovák szakirodalom sem említi annak pontos helyét. Annyit tudunk csupán, hogy – a Szent László-legenda egyik hagyományos elhelyezési módja szerint – a hosszház északi falán foglalt helyet. Mivel a rendelkezésünkre álló fotókon az északi hajó nyugatról számított harmadik boltszakaszának fala alig látható, elképzelhető, hogy a Lefejezést itt festették meg. Annál is inkább, mivel – a hosszház északi falán rendre nyugatról kelet felé haladó – ciklus többnyire utolsó vagy utolsó előtti jelenetét értelemszerűen a keleti falszakaszon kellene keresnünk. Ám azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az 1961–1962-es fényképeken a hosszház északi falának nagy részét még a 18. századi vakolat borítja, hiszen ekkoriban még csak egy-két kutatószondát nyitottak meg. Elképzelhető tehát, hogy a Szent László-legenda töredékét, amelyről az első közlés 1969-ben jelent meg, a szondázó falkutatás egy későbbi, 1961 utáni periódusában tárták fel.
Záry fotója alapján egy meglehetősen lendületes és expresszív stílusban megfestett freskóról beszélhetünk. Ezt a jellemvonását főleg Ladiva nyúlánk, „gótikus” figurájának köszönheti. Bár a látható részletek alapján hosszú köpenyének belső redővetését inkább lapos, elnagyolt modellálás jellemzi, kétoldalt vastag, fekete kontúrral bíró alakja enyhe ívben hajlik meg. Ezt a lendületességet, továbbá a jelenet drámaiságát fokozza a nőalak mindkét kezével a feje fölé emelt, nagyméretű, hosszú, íves szablyája, amellyel éppen lesújtani készül a Szent László által legyőzött kunra. Úgy tűnik, e lendületesen komponált, mozgalmas Lefejezés jelenet kevésbé jellemző a 14. század első felében festett Szent László-falképekre (e tekintetben talán a gelencei római katolikus templom freskója rokonítható a ruszkinival), és sokkal gyakoribb az 1400 körüli periódusban (példaként említhető a karaszkói római katolikus templom falképe). Továbbá ezen a ponton érdemes kitérnünk a szlovák kutatás által több szempontból a ruszkinival rokonított vitkóci Szent László-legenda Lefejezés jelenetére. Ladiva ábrázolása itt szinte minden tekintetben a ruszkini figura ellentéte: már-már súlytalanul lebegő alakja mereven, egyenesen tartja a magasba fegyverét, amely ráadásul nem is kard, hanem alabárd. Igencsak nagyméretű, fekete pupillája, valamint szuggesztívnek tűnő tekintete viszont talán valóban összefüggésbe hozható a szakirodalom szerint a ruszkini emlék másik analógiájával, a kakaslomnici római katolikus templom sekrestyéjének északi falán megfestett Szent László-legendával, pontosabban annak figuratípusával.
A lomnici falkép az 1310–1320 körüli időszakra keltezendő. Kombinált freskó-szekkó technikával festették rá a vakolaton lévő vastag mészrétegre, markáns vörös vonalakból álló, finoman kialakított alárajzolást alkalmazva, amely plasztikusan körvonalazza az egyénített figurákat, valamint a kompozíció egyes részleteit. A Szent László-legenda e monumentális ciklusa az Üldözés, a Birkózás és a Lefejezés jeleneteit mutatja be. A lován vágtató László király méltóságteljes, szigorú, merev arca bizáncias vonásokkal rendelkezik, míg a nyilát hátrafelé kilövő kun vitéz sokkal élénkebb, karakteresebb, egyénítettebb figuratípust képvisel. Valamennyi szereplő arcát széles ecsetvonásokat és rétegzett technikát alkalmazva, majdhogynem pasztózusan festették meg az olajzöld aláfestésen. A ruszkini nőalak a kakaslomnici falkép figurái közül kevésbé a kun vitéz markáns vonásaival, mint inkább Szent László bizantinizáló karakterével, illetve elsősorban a kun horgasinát elvágó Ladiva arcábrázolásával hozható összefüggésbe. Szemléletes, hogy orrát és szemöldökeit mindkét esetben egyetlen, folyamatos vonallal ábrázolták.
Milan Togner szerint Ruszkinban a Szent László-legenda záró motívumának szereplőit, elsősorban Lászlót a festő erőteljes kifejezésmódban, markáns vonásokkal jelenítette meg. Ehhez idomul ívelt szablyájával Ladiva, aki ugyanazt a figuratípust képviseli, mint a király, illetve a lefejezett kun. A fotón látható részletei alapján Szent László nehézkesebb alakját – Ladiváéhoz hasonlóan – vastag fekete kontúrokkal, úgyszintén laposan modellált, nehézkesen omló ruharedőkkel ábrázolták. Kivehető továbbá egyszerű, tagolatlan dicsfénye, valamint a fején viselt korona magasan kiemelkedő foglalata. A legyőzött kun vitézt – a kakaslomnici és a vitkóci falképeken látottakhoz egészen hasonló – erőteljes mozdulattal ragadja üstökön. E gesztus plaszticitását fokozza az ellenfél nagy csomóban átfogott (egyébiránt elnagyolt belső vonalakkal stilizált, sűrű, tömött) hajának ábrázolása.
Ugyanakkor az idézett tanulmányban Togner több olyan megállapítást is tesz a ruszkini freskóra vonatkozólag, amelyek az egyedüli vizuális forrásként rendelkezésünkre álló fotó alapján ellenőrizhetetlenek. Azok bizonyára a feltárást követő helyszíni megfigyeléseken alapulnak. Szerző szerint a Lefejezés megfestése során alkalmazott rajz- és vonalstílus, valamint a jelenet mind tökéletesebb térbeli elhelyezésére irányuló törekvés a nagyszabású példán, vagyis a kakaslomnici freskón alapul. Togner értelmezésében a nyilvánvalónak titulált analógiák lehetővé teszik, hogy a ruszkini falképet a kakaslomnici Szent László-legenda egyik változatának, sőt közvetlen származékának tekintsük. A freskó azonban a 14. század első felében, vélhetően helyi mesterek keze által készülhetett. Továbbá, e nyilvánvalónak vélt analógiák ellenére, Ruszkinban alapvetően eltérő felépítésű képciklussal találkozunk. Ennek egyik legmarkánsabb lenyomata, hogy a legenda egyes jeleneteit dekoratív díszítés nélküli, illuzórikus keret segítségével különítették el egymástól. Míg Lomnicon és Vitkócon azok keretek nélkül követik egymást, így a narratíva megszakítás nélkül, folyamatosan bontakozik ki.
A ruszkini freskótöredéknek a 14. század első évtizedeire történő datálását megerősítheti az egyes fotókon sokkal tisztábban kivehető és értékelhető, rombusz alakú keretbe foglalt virágmintákra épülő díszítőfestés, melynek rendkívül fontos az 1340 körülire datált vitkóci mustrával kimutatott párhuzama. Ugyanakkor a ruszkini és a lomnici falképek közötti, a szlovák kutatás által rendkívül határozottan megfogalmazott analógia feltételezését a fotón látható részletek alapján nem támaszthatjuk alá minden kétséget kizáró jelleggel. Ez ügyben az esetleges további gyűjteményi források előkerülése által várhatunk megerősítést. Addig viszont nem tehetünk egyebet, minthogy elfogadjuk a korábbi kutatás által feltételezett rokonságot a két emlék között. A kakaslomnici freskón keresztül a ruszkini töredék művészettörténeti helye a szepeshelyi és a szepesdaróci, illetve, a kört Szepességben belül tovább tágítva, a némileg későbbi vitkóci és pongrácfalvi freskók mellett jelölhető ki. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül a csécsi római katolikus templom festett díszítését sem, Gömör megyéből.
E falkép festője minden bizonnyal a nápolyi Anjou udvar művészetét közvetlenül ismerő, továbbá a 13. századi itáliai és osztrák, dél-német falfestészetéből eredő hatásokat szintetizálni képes kakaslomnici mester stílusából és tudásából meríthetett. Megrendelője pedig a Berzeviczy családnál társadalmi szempontból bizonyára alacsonyabb helyet elfoglaló, ugyanakkor a kakaslomnici birtokosokhoz hasonlóan I. Károlyhoz lojális, köznemesi személy lehetett. Így ez a példa is bizonyítja, hogy a királyi udvarban megalkotott narratív ciklus tökéletesen megfelelt a nemesi osztály önreprezentációjának, ami nagyban hozzájárult e képciklus gyors és széleskörű elterjedéséhez.