A középkori Fehér vármegyei falu 1206-ban tűnik fel II. András király kiváltságlevelében, mint ún. hospes-, tehát nyugati telepesek által lakott település, Carco néven. A falu 1225-ben új királyi kiváltságokat kapott, melyeket később gyakran megerősítettek (1238, 1266). A gyulafehérvári székesegyház kijavításában, az 1280-as években, krakkói ácsmesterek vettek részt. A falu plébánosát 1309-ben, parókiáját 1332-ben említik.

Bár a falu szász jogállással rendelkezett, viszonylagos távolsága az összefüggő szász területektől a 14–15. század folyamán elvezetett a vármegyei rendszerbe való betagozódásához, a kisnemes birtokosok megjelenéséhez, illetve az eredeti szász lakosság elmagyarosodásához. A templom és a település magyar ajkú lakossága a 16. században vált reformátussá. A helyi magyar közösség leginkább az 1848-as vérengzések nyomán tűnt el, ma a templom használaton kívül áll.