Az utolsó, lefejezés jelenetet egy egyszerű, függőleges, barna vonal választja el a párviadal képétől. Itt László király, páncélkesztyüs kezével a földre tepert kun haját markolja. A kun süvege a küzdelem során elrepült. A király és a földön fekvő pogány vitéz egyaránt a lányra néz, aki egy görbe élű fegyverrel a kun nyakára sújt. A hátteret egy stilizált, sűrű lombozatú fa tölti ki, amelyet már a párviadal jelenetében is észrevehettünk. Ha összevetjük a kilyéni Szent László-freskóciklus lefejezés jelenetét a többi általunk ismert lefejezés jelenettel, jelentős különbséget fedezhetünk fel a kun ábrázolásában. Itt a festő a legyőzött pogány felemelt jobb kezébe egy stilizált emberi szívet festett. A kun azonos ábrázolását csak a csíkmenasági ciklus záró jelenetében láthatjuk. A szokatlan ábrázolás a középkori európai művészetben ismert szív felajánlásként értelmezhető. A kilyéni falképen a pogány kun a szívét ajánlja fel a keresztény lánynak, gesztusát megtérése kifejezéseként foghatjuk fel.

(2. kép)

Mivel a történeti eredetű Szent László-legenda szakrális térben talált vizuális megfogalmazásra a 14-15. században, és ugyanakkor a profán nőrablás és mentés vallásos interpretációja, a kérdéses motívumnak, a szív szimbólumának értelmezésére a kor keresztény egyházi és világi művészetében kereshetünk valamilyen párhuzamot, analógiát. A magyarországi középkori művészetben szinte ismeretlen a szív a kézben típusú ábrázolás. A szív ábrázolása, mint kutatási téma ismeretlen a magyar szakirodalomban.

A szív középkori keresztény szimbolikájának forrása a középkori egyházatyák, elsősorban Szent Ágoston (354-430), majd később más teológusok műveiben található fel. A szívnek az isteni szeretetre vagy az isten iránti szeretetre vonatkoztatott teológiai értelmezése, amelyet a képzőművészet eszközeivel csak későn fejeztek ki, az évszázadok folyamán megváltozott: a szív a 13. század lovagi költészetében két halandó ember, férfi és nő szerelmének szimbólumává vált.

A kutatás a francia könyvfestészetben talált rá az első olyan ábrázolásra, amelyben a szív profán szerelem szimbólumként jelenik meg. A párizsi Nemzeti Könyvtárban található, 1250 és 1260 között készült egyik kézirat S iniciáléjában egy lovag látható, amint az előtte ülő hölgynek nyújtja a körte alakú szívét. A szív formája után a kézirat a Körte regénye megnevezést kapta.

Pierre Vinken (1927-2011) holland ideggyógyász, aki külön könyvet szánt a szív ábrázolásának vizsgálatára kiemeli, hogy a Körte regényében egy leány körtét ajánl fel az udvarlójának, az ótestamentumi Éva alma felajánlása analógiájaként, és az S iniciáléba foglalt szívfelajánlás típusa később a gótikus zsoltárillusztrációk mintájává vált. (3. kép)

Az udvari szerelem történeteit megörökítő költemények és prózai művek illusztráció között számtalan olyan kép látható a könyvfestészetben, amelyben a szív szerelmi szimbólumként van ábrázolva. Kevésbé ismertek azok a 15. századi elefántcsontból faragott kis tükörtartó dobozok, amelyeknek a fedelén kifaragva a Körte regénye iniciáléjához hasonló ábrázolás látható, és amelyet általában „a szív felajánlása” néven ismer a művészettörténeti kutatás. Egyik ilyen kis kazetta fedelén kifaragva a lovag köpenybe burkolt kézzel ajánlja fel a szívét az előtte álló nőnek, aki koszorút emel a lovag feje fölé. (4. kép)

Michael Camille (1958-2002) művészettörténész, aki erre a kis díszes dobozra ismételten felhívta a figyelmet, részletesebben is kitért az ábrázolt jelenet szakrális és profán értelmezésére. Szerinte a szív felajánlásának erotikus jellegű értelmezése, mint a szív ábrázolásának az udvari művészetben általában, ennek a képnek is lehet egyik olvasata. Michael Camille a kompozíció bal oldalán feltűnő jelenetben véli felismerni a kép ilyen jellegű tartalmát. A térdeplő lovag hátterében egy szolga két, kötőféken tartott szerelmes lovat ostoroz, ez a mozzanat az állati ösztönök vagy szenvedély megfékezésének a kifejezése lehet. A 15. századi tükörtartó elefántcsont kazetták között olyanok is maradtak fenn, amelyeknek fedelén a szerelmes lovag a lángoló szívét ajánlja fel a hölgynek, de olyan is, amelyen a hölgy nyilat döf a lovag felajánlott szívébe. (5. kép)

Mindkét motívum – a lángoló és a nyillal átszúrt szív –a szívre vonatkozó teológiai felfogásnak az udvari-lovagi gondolkodásban és művészetben való transzponálása, világias kifejezése. A 12- 13. századi lovagi költészetben és vágáns dalokban, diák- és csavargó-költészetben a nyíllal sebzett szívről gyakran énekelnek.

A teológiai értelemben vett szívfelajánlás témáját– a Caritas – tárgyalásakor, a festészetben, első ízben Giotto fogalmazta meg, a padovai Santa Maria della Caritá, ismertebb nevén Scrovegni-káponában, az 1303-1306 között festett freskói között. A pénzeszsákokon álló Caritas, a szeretetet megszemélyesítő női alak, egyik kezében gyümölcsökkel teli tálat tart, másik kezében a szívét emeli fel a kép jobb felső sarkában lehajló Isten felé. Isten a szívet két kézzel fogja. (6. kép)

A képet elemző orvostörténészek figyeltek fel arra, hogy Leonardo Da Vinci előtt az emberi szívet Giotto festette meg a legpontosabb anatómiai hűséggel. A szív korábbi leírásai és anatómiai vagy művészi ábrázolásai rendkívül változatosak voltak. Kerek vagy piramis formáról írt Hipokrátesz, tölcsér formát említ Galenus, fenyőtoboz formát vagy mandulamag alakját ismerik fel a szívben még a 14. században is. A szívet a mai piktogrammal (Képírásjel, képjel. Jelként használt ábra, a képírás eleme) nagyban megegyező alakban ábrázolták a német minne-dalok illusztrációiban. A szív felajánlását ábrázoló legismertebb képzőművészeti alkotáson, az 1410 körül készült falikárpiton, a lovag piros szívet ajánl a gyönyörök kertje típusú környezetben az elegáns hölgynek. Ez a szívforma rögzült végül a 15. század második felében és vált általánosan használt sematikus képpé a későbbi időben a profán és a szent ábrázolásokban egyaránt. A kilyéni jelenetben a kun kezében látható forma, ha elfogadjuk azt, hogy emberi szív lehet, leginkább a Scrovegni-kápolnában Caritas kezében látható szív formájára emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy a Caritas a szívet a csúcsával fölfele tartja, a szív koszorúosztó- és gyűjtőerek csonkjaival lefele, a kun fordítva, a testhelyzetnek megfelelően.

Természetesen nem lehet Giotto freskójának magasabb művészi kvalitásaihoz mérni a kilyéni sematikusan ábrázolt szívet. Azonban a szív beazonosításán túl a gesztus is érdekes, az a mód, ahogyan a kun a szívét a kezében tartja. A jelenetet összevetve a fent bemutatott 15. századi francia elefántcsont faragásokkal és a Körte regénye S iniciáléjával, a kilyéni képet is a szív felajánlása típusú ábrázolások körébe sorolhatjuk.

A kun és a leány szerelmi kapcsolatára egyetlen szöveg, a Képes Krónika elbeszélése utal. A krónikákban elbeszélt jelenetek kuszasága a szájhagyományban tovább gyűrűződött, bizonyára még számtalan részlettel bővült, vagy lett szegényebb. A szájhagyomány alapján megfogalmazott Szent László-legenda képsora egy mozzanat megörökítésében teljesen következetes: az üldözés jelenetében a leány minden esetben az elrablója segítségére siet. Egyik kezével átkarolja a lovas derekát, olykor – mint Kilyénben is – a ló gyeplőjét tartja, miközben a kun a nyilazással van elfoglalva. Számos ciklusban látjuk, amint a másik kezével a kun íját támasztja, a fegyvert mintegy fenntartja. Szerelmi kapcsolatukat a bántornyai templomban Aquila János kettőjük pihenés jelenetével emelte ki az eseménysorból. És mintha a leányért történne minden, ő reá figyel Rimabányán a kivonuló sereg, és feléje fordul a két egymással nem bíró, birkózó hős a karaszkói freskón, mintha tőle várnák a döntést a párviadal kimenetelét illetően. Az elrabolt leány üldözés közben történő beavatkozását egyik krónikában sem olvashatjuk, talán a szájhagyomány folklorisztikus elemei között lehet megtalálni. Talán a Bíró Kata balladájának az a része jöhet számításba, amikor a leány a fejbenézés után észrevéve az őket üldözőket, ébresztgeti az elrablóját.

Egy másik, talán még fontosabb értelmezés szerint a szív, pontosabban a szívcsere a keresztény teológiában és ikonográfiában a megváltás, a megtérés képzetéhez társult. „Egy szívet adok majd nekik és új lelket adok beléjük, eltávolítom testükből a kőszívet, és hússzívet adok nekik, hogy rendelkezéseim szerint éljenek.”- mondja az ószövetségi példázat. Ebben az összefüggésben a szívét felajánló kun harcosban a megtért (megtérített) pogány embert ismerhetjük fel, aki talán épp ezért részesült kegyelemben, és maradhatott életben a gyilkos kardcsapás ellenére.

A művészi invenció érdekes példája a kilyéni és a menasagi (7. kép) szívfelajánlás. A festő vagy a megrendelő, akik bizonyára jól ismerték a lovagi kultúrát és művészetet a kun kezébe adták a szerelmes szívét. Ugyanakkor leginkább a megrendelő inspirálhatta a pogány kun megtérését is szemléltető ábrázolást. A Szent László-legenda ezáltal egy olyan variánssal bővíthető, amely a Székelyföldön az udvari-lovagi kultúra és művészet mély ismerete mellett a kun megtérés történetét hangsúlyozza. A kilyéni, menasági és besenyői lefejezés jelenetben, a kun szívfelajánlása Székelyföldön a besenyők és úzok által lakott terület közelében, vagy éppen általuk alapított településen épült templomban látható. (Sepsibesenyő, Uzon, Úz-völgye, Uzonka). A kutatás mai állása szerint a kerlési ütközetben az úzok és besenyők voltak a magyarok ellenfelei. Ha máshol, ahol jelenlétük nem igazolható nem kerül elő ez az ábrázolás típus, abban az esetben talán a történeti megismerést szolgálhatja ez a variáns, pontosabban az itt élő besenyők és úzok kevésbé ismert vallástörténetére vethet fényt..